Kritikák

 

 feherfarkas.jpg

 

Kolozsi Orsolya

A kiszolgáltatottak könyve


Tóth Krisztina: Fehér farkas

 

          „Zokog egy nő a liftben.” Ezzel a mondattal kezdődik Tóth Krisztina legújabb, Ünnepi Könyvhétre megjelent novelláskötete, a Fehér farkas. Ez a női zokogás hullámzik azután végig a kötet tizenhat rövid írásán, hiszen szinte egytől-egyig megalázott, kiszolgáltatott, megcsalt, elhagyott nők történetei adják majd a bravúros szerkezetű szövegek alapját, ahogyan a szerző korábbi köteteiben is.  Az írónő prózájának a kezdetektől alapvető témája a hiány, a veszteség, a fájdalom, de ezúttal tovább emeli a tétet, az eddigieknél súlyosabb, már-már brutális témákat választ. A gyerekkori abúzus, a homoszexualitás, az erőszak, a gyermek elvesztése, a halálos betegség mind olyan erőteljes problémák, melyeket rengeteg tabu övez, és így beszélni is nagyon nehéz róluk; a szavaink elfogynak akkor, mikor ezekhez a témákhoz érkezünk, legfeljebb csak hallgatásunk marad. Napjainkban érzékelhető, hogy egyre több az olyan szöveg (és egyéb művészeti alkotás) mely a fentiekhez hasonló pokolbéli kínokról szeretné lerántani a hallgatás leplét (az irodalomban talán Péterfy-Novák Éva kötetei ennek legismertebb példái), de ezekhez az érzékeny, elhallgatott történetekhez nagyon körültekintően lehet csak hozzányúlni, hogy ne váljanak szenzációhajhász, hatásvadász megközelítés áldozataivá. Ennek elkerüléséhez pedig épp Tóth Krisztina finomsága és érzékenysége szükséges, párban azzal a bátorsággal, mely a kötet sajátja.

          A kevés kivételtől eltekintve ismét női sorsokat vizsgáló elbeszélések nem csak témájukban erőteljesebbek, de – ezzel valószínűleg szoros összefüggésben – szerkezetükben is jóval sűrítettebb, tömörebb alkotások a korábbiaknál. A kihagyásos struktúra, az utalások már-már balladaivá teszik a szövegeket, a sok hiátus nem egyszer bizonytalanságot okoz. Ez a bizonytalanság már a borítón is megjelenik egyébként, a képen Frenák Pál táncosai láthatóak mozgás közben, így némileg elmosódottan, életlen kontúrokkal egy mindent elnyelő feketeség közepén. Ez az elmosódottság, a kihagyásokra építő kompozíciós megoldás pedig szorosan összefügg a témával, hiszen a titokban tartott, szégyellt, letagadott események még az elszenvedő áldozatban sem bomlanak ki soha teljességükben, csupán szakadozott, töredezett formában. Az írások feszültségét (a témán és a már említett szerkezeti jegyeken túl) tovább növeli, hogy a történetek zárt, fülledt terekben játszódnak: panellakás, aprócska szoba, ravatalozó, autó utastere, kórházi szoba, lift, pincerekesz, odú. Ezek a helyek egyrészt nyomasztó hátteret adnak a történeteknek, másrészt azt a fullasztó zártságot szimbolizálják, melyet a titkok őrzése jelent, továbbá a kiúttalanságot, az adott helyzetből való menekülés lehetetlenségét is jelképezhetik. A novellák szűk tereiben úgy tenyésznek az elhallgatások és elfojtások, mint a penész, hogy aztán mérgező levegővel gyilkolják napról-napra a bennük élő(ke)t. A kezdő kép, a liftben zokogó nő ezért is vetíti nagyon jól előre a kötet hangulatát és témáját, hiszen nem csak a zokogást, a fájdalmat jeleníti meg, hanem az ezt körülvevő zártságot, szűkösséget is.

        A novellák nagy részének hősei olyan traumákat hordoznak, melyekről képtelenek bárkinek beszélni. Egy-egy válságpillanatban aztán ezek az elzárt emlékek felszínre törnek, kibuknak, ha nem is a nagyvilág, de az elszenvedő fél számára. A traumával és annak rejtegetésével kapcsolatban azonban nem történik meg a szembenézés, sokkal jellemzőbb az, hogy a szereplők úgy tesznek, mintha semmi nem történt volna. A Hinta című elbeszélésben például egy elhidegült, évek alatt szép csendben tönkrement házasságba pillanthatunk be, ahol egy véletlen folytán a feleség rajtakapja a férjét, egy másik férfival: „Megtaszítottam a vasajtót, nem volt bezárva. Először alig értettem, amit látok. Ott állt a régi, lapra bontott konyhabútorunk előtt az én nagydarab, szőrös férjem, izzadtan, félmeztelenül, és ölelte, szorongatta azt a kis girnyó gyereket, mintha birkóznának, és fogást keresne rajta. Nem volt trikó azon se, még a gatyája is le volt tolva térdig, és úgy csókolóztak, olyan vadul, mintha ki akarnának harapni egy darabot egymásból. A srác vett észre először, az ő arcáról olvashatta le a férjem, hogy bejöttem. Felgyújthattam volna a villanyt, hogy álljanak ott a fényben, de csak néztem, nem nyúltam a kapcsolóhoz. Annyit mondtam, hogy a járókát meg a bébikompot pakolják előre, a héten jön ért egy szomszéd.” A hirtelen érzelmi sokk gyakori jelenség a kötetben, mintha Tóth Krisztina az embert mindig éppen a legsebezhetőbb pillanatában próbálná megragadni. Arra keresi a választ, mit tudunk kezdeni az ilyen kibillenésekkel, amikor találkozunk a fájdalommal, vagy amikor egy elfojtott fájdalom nyoma izzik fel hirtelen. És úgy tűnik, ezekben az erőteljes válságpillanatokban nem a hagyományosan adekvát választ adjuk, a lázadásnál, szembenézésnél, a fájdalom és a düh kiengedésénél sokkal tipikusabb reakciónk az elfojtás, a maszatolás, az elhallgatás. Mintha lenne olyan fájdalom, melyre nincs reakció, melyet nem lehet máshogy kibírni, csak a felejtéssel, hallgatással. Ez az öntudatlan „módszer” azonban nem begyógyítja a sebeket, hanem folyamatos jelen idővé teszi a traumatikus élményt, olyan történéssé, melytől lehetetlen megszabadulni, mely az áldozatok életének minden pillanatában ott pulzál, és nincs tőle szabadulás. A kissé hatásvadász című A nő, aki nem törölte le az apját című szöveg főhősével (akit kislányként éveken át molesztált az apja)  és családjával kapcsolatban mondja ki az elbeszélő, hogy kettejük kapcsolata az egész család életét megfertőzte: „A titok, mint valami legyőzhetetlen baktérium, belülről rágta és pusztította mindnyájuk testét…” A nő aztán hiába áll válaszra, magyarázatra, bocsánatkérésre várva az apja halálos ágya mellett, nem kap semmit, terhét vinnie kell tovább: „Megértette, hogy hiába jött ide. Hogy mindig is hiába várt, nem fog választ kapni. Hogy ez a test néhány órán belül semmivé lesz, és örökre magára hagyja őt itt, ebben a földi létezésben, magyarázat és feloldozás nélkül, immár végleg kizárva bármiféle megváltást.” Ugyanez a soha be nem gyógyuló seb lüktet a kötet egyik legerősebb írása, a Tizenhét lakás elbeszélőjében is, aki sorra járja a gyerekkori lakásukhoz hasonló lakásukat, míg végül visszatér múltja fontos helyszínére, de a felszínen semmi átütő nem történik, csupán elhagyja a telefonját, és mikor otthonról felhívja, „nem válaszol”. Mint ahogy ő sem kap választ arra, hogy miért történt vele mindaz, ami történt. Egy szakítás és egy újszülött elvesztésének sebét tépi fel egy elhagyott, majd megkerült táska (Marokkói táska), egy kisgyermek elvesztésének fájdalma lángol fel váratlanul egy lakásvásárlás során (Visszajönnek a gólyák). Brutális és szívbemarkoló történetek, melyek mégsem „katarktikusak”, ahogyan a fülszöveg állítja, hiszen a katarzis alapvetően egyfajta érzelmi megtisztulás, olyan erő, mely cselekvésre ösztönöz, energiát ad. Ezeket a történeteket olvasva sokféle érzéssel szembesülhet az olvasó, de a katarzis nincs ezek között. Pont azért nincs, mert az írások befejezése sohasem klasszikus megoldás. A kötet novellái nem befejeződnek, sokkal inkább abbamaradnak, ezzel is erősítve azt az érzést, hogy ezekből a helyzetekből nincs kiút, feloldozás, marad a fájdalom és annak végeláthatatlan hordozása. A szereplőkben benne marad a feszültség, ahogyan az olvasóban is, éppen ezért érzelmileg rendkívül megterhelő olvasmány a Fehér farkas. Olyan kötet, melyet csak novellánként, hosszú szünetekkel lehetséges olvasni, mert a történetek elkísérnek napokig.

          Az arányos, tömör és befejezve is lezáratlan írások nem csak kigondolt és jól felépített szerkezetükkel tesznek hozzá az egyébként is erős témákhoz, hanem a szerzőre jellemző lírai nyelvnek a gondosan adagolt használatával is. A Hírhozó című elbeszélés egy barátság hirtelen megszakadásának története, zárómondatai a következők: „Az idősödő, ősz hajú nő arcából ő pillant rám, de csak a szeme a régi. A többi részlet egy alakmásé, egy Anna nőrokonaiból, emlékéből és szomorúságból összegyúrt, megtört, ráncos ismeretlené. Áll a villamosmegállóban a szélben, néz rám, de nem szól, néz, néz megátalkodottan, mint egy hosszú futásban megnémult és megöregedett hírhozó.” De nem csupán a melankóliától túlcsorduló mondatokban erős a kötet, hanem abban is, hogy a legnagyobb ütéseket mindig rendkívül szikár, egyszerű mondatokban viszi be, soha, egyetlen egyszer sem írja túl a tragédiát: „Belecsavarták egy lepedőbe, és kivitték, soha többé nem láttam, csak az álmaimban, de azokban túlontúl sokszor is.”

          A kiszolgáltatottak, és elsősorban a kiszolgáltatott nők könyve a Fehér farkas: a betegeknek, az öregeknek, az erőszak áldozatainak, az írástudatlanoknak, a megkínzottaknak ad hangot. Kiváló írások sorakoznak benne a világnak azokról az eseményeiről, melyek sajnos túlontúl gyakoriak. Melyekről nem akarunk tudni, nem akarunk beszélni, vagy ha akarunk is, képtelenek vagyunk rá. Tóth Krisztina most beszél mindenki helyett, aki pedig olvassa a könyvet, ennek a beszélgetésnek a részesévé válik. Kellemetlen és fájdalmas beszélgetés, de nagyon nagy szükség van rá.

 

Megjelent a Bárka 2019/6-os számában.


Főoldal

2020. január 27.
Háy János tárcáiElek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokCsillag Tamás: Hazáig követnekDebreczeny György verseiBorsodi L. László versei
Banner Zoltán: Önarckép MunkácsyvalBalássy Fanni: KészülődésKiss László: EltűnőkSzil Ágnes: Poros út
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png