Handó Péter
Múlt(kút)ba merülés
Oláh András: Visszafelé
Valamivel derék fölött elmetszett alak távolodik a borító bal felső részén, árnyéka felénk esik, szinte a szerző nevéig nyúlva vissza. A távolodó szintén árnyszerű sötét folt, csupán a cipője talpának pereme és a sarkánál lévő márkajel rajzolódik némiképp ki. A létező itt csak árnyék lenne? Árnyéklét ez a valóság? Maximum annyik vagyunk, mint amennyi nyomot tudunk hátrahagyni? Mint amennyit az árnyékunk vet? Esetleg Platón barlanglakója jött föl a fényre? S ami mögötte marad, fekete foltként tátong, az a múltnak kútja?
Az árnyék követ, ha a fény felé tartunk, és ilyenkor visszafelé nyúlik. Vissza, múltbéli helyet fedve. Az árnyék tehát az, ami a megvilágosulás felé bejárt út során – mindig és mindenkor – mögénk vetítődik. Ami belőle a legtávolabbra kerül, az a tudatunk központja, a fejünk.
A könyvborító lehetséges üzenete következtében a vers vajon létezésárnyék-e? Vagy maga az ideális létezés? A világosságban tartózkodó valóság? A világosságban tartózkodó valósága?
Bizonyosan nem kevés bátorság szükségeltetik ahhoz, hogy a költészete idejének irányát megfordítsa a szerző, még ha tudja is, a hátrahagyott a jelen felőli tekintet által látható éppen úgy, ahogy, hiszen az értelmezés mezsgyéjén csakis visszafelé haladva göngyölíthető fel az életfonál. Az is bizonyosan igaz, hogy amikor már valószínűsíthetően több van az ember mögött, mint ami várhatóan előtte áll, a visszatekintés, a nosztalgiázás, az összegzés, számvetés jelentősége nagyobb, ezért elérkezett annak is az ideje. Mondhatni, egy életkor fölött ez is az elkerülhetetlen kategóriájába tartozik. Hol tartunk, mit jártunk be, honnan indultunk? Előbb-utóbb kell, hogy legyen rá válaszunk! Alkotóként pedig különösen így kell, hogy legyen!
Visszafelé, ez Oláh András 2019-ben megjelent, válogatott verseket tartalmazó kötetének címe, amely a költészetében, a költészete által megjelenített életérzésében, léthelyzetében,
-állapotában visszafelé invitál. „Útikalauza” segítségével úgy szállhatunk alá a Thomas Mann-i mélységes mély múltkútba öt lépésben, mintha a gravitációs gyorsulás az utolsó, a végső pillanatig érvényesülne az alap elértéig (bár tudjuk, nem alapja van egy kútnak). Az első ciklus – tájékozódási pont – a közelmúlt (2017–14[1]) verseit tartalmazza. Ez a kútkáva közeli helyzet. Ahonnan vissza- vagy befelé látunk a múlt(kút)ba, ahol az emlékekben élés végbemegy, ahonnan az egykorvolt az értelmezését és az értelmét nyeri. Az első vers a kötet címadója, a visszafelé. Ami a versjelent jellemzi, az nyár utáni szürke állapot, szorongás, vízpart, keserűség („úgy hagyom a szavakat magam mögött”), önkínzás („kövekhez / csapdossa arcát a víz”), csavargó által megzavart csönd. Ami ezt kiváltja, az az elmúlás-aggodalom, az eltékozolt idő érzete, az elfelejthetőség/elfeledettség gondolata… Megkerülhetetlen kérdés ilyenkor, hogy mi szerezhető még vissza az elmúltból. A valamiképpen elhibázott jóvátehető? És hogyan? „[L]ehunyom a szemem”. Azaz befelé figyeléssel, felidézéssel. De vajon meddig van rá lehetőség? Hiszen „egyszer minket is kihúz majd / listájáról az Isten”. A második vers a ciklus címadója. Egy túlexponált fotó által felidézett Tisza-part idilli emlékképet hív elő. Idillit az egykori fizikai fájdalom ellenére is („rázártad a kocsiajtót a kezemre”). A visszahozhatatlanság fájdalmának elnyomása ugyanakkor csak „magára zárt álmokat” eredményez. Ami volt, az addig maradt lehetséges, „míg avatatlan kezek ki nem ölték / onnan a titkos tájékozódási pontokat”. Ezzel elkezdődhet a múlt álomvilágába való merülés, az alászállás! További tizennyolc vers járja körül az emlékekből élés stációját, főképp a múlt–jelen oppozíciója felől kibontva, föltárva, felszínre hozva. Ebben az összefüggésben minden, aminek súlya, jelentősége van, az már történet és történelem, „kiköltözés előtti utolsó pillanat” számvetése. Ehhez képest a cikluszáró vers, a hajnal a buszmegállóban az emlékfelszámolás utolsó lépése, mintegy kilépés az emlékek álomvilágából, az „annyi mindent kell még elfelejteni” fölismerése.
A második ciklus a hibajelentés címet kapta, és a 2013–2011 között született versekből tartalmaz tizenhetet. Ez az alkotói szakasz az emberi idő végességének felismerésével terhelt. Miképpen a ciklusnyitó szemlesütve mondja: „offenzívába kezdett az idő folyondárja”. Az életnek ebben a szakaszában még el lehet hazudni a múltat, de nem lehet megúszni a sorsösszegzést, a számvetést, a létállapot feltárását, leírását, az öregedés támasztotta helyzet filozofikus felismerését („az el nem vetett mag üres portát terem”; „lehetetlen minden titkot kibontani”; „bármi megtörténhet / de semmitől sem kell tartani”). Itt értékelni kell, ami megadatott, ami volt és van, valamint az elmúlt emberi kapcsolatok egyedi hálózatát, és még a másnapot eredményező megszokást is. Az öregség másban/máson történő észlelése zárja a ciklust. Az elveszett titkok a nagyapa múltbéli padlására, az ott tárolt értékek közé vezetnek, a felébresztett hajnalok az öregszüle életigenlését tárják elénk, rávilágítva arra a bölcsességre, amelytől a versben szereplő „hálás tekintettel simogatja” a kiscsibéket, s amely mintegy jelzi az alkotónak, hogy a saját idejében is elérkezett egy hasonló pillanathoz. A ciklus határa ezen a legtávolabbi, gyermekkori ponton (fejeződik be) kezdődik el, itt alapozódik meg a közvetített minta általi (ciklusbéli) sorselfogadás.
Visszafelé haladva a költői lét felezőjében mi állhat? Tekinthető-e rövidzárlatnak a létezés delelése? A világ intenzív megtapasztalása, birtoklása? Talán igen, amennyiben kiüresedő megszokás-mechanizmusok működnek, miképpen az a harmadik ciklust (2010–2008) nyitó alvajáróból kitűnik. Ez a pont a „későbbi” hiány keletkezésének kora. Megszólítások, együttlétek, kapcsolatok, viszonyulások és viszonyok már-már kegyetlen föltárásai, -tárulásai ezek a versek. Benne vagyunk a történetben („miként egymásba fúlnak a gyertyák fényei / magadba nyelsz örökre”) a mulandóság érzésének különösebb terheltsége nélkül, viszont veszteségek formájában. Folyamatosan kicsúszik az ember a másik által felkínált létezésből, mert nem az, aminek hiszik, és nem válhat azzá, amivé tenni akarnák. Sem a szerelemben, sem a barátságban. Oly mérhetetlenül esendő ettől, és magányos, üres. Ellenben nem reménytelen: „valami titkos terv szerint” van a mindenség elrendezve, s emiatt lehet – Isten kezét szorongatva – a jövő felé fordulni, bármilyen legyen is az.
Az ezredforduló utáni első nyolc évben (2007–2001) születnek a negyedik ciklus, az újkori mesék versei, melyben elsősorban a korszak újdonsült tüneteire reflektál a szerző. Istentelen világ, hajléktalanlét, jövőtlenség, hiányhoz szokás vágya, elidegenedés, elhidegülés, tehetetlenség, kapcsolatromlás, hitevesztettség – ezek a legfőbb jellemzők. Még a mesefiguráknak is meg kell hasonulniuk, hogy korszerűek lehessenek (újkori mesék). A társadalmi változások következtében „csak a gerinctelenek kasztja / növekszik napról napra”, kérdésessé téve azt: „bárányaid / maradunk-e Uram vagy birkákká leszünk”. Mammon uralmának látleletét fogalmazzák meg a sorok, illetve kritikáját adják ezen időszaknak. Perifériális helyzetbe került alakokká, lecsúszott, szétesett egzisztenciákká válnak a hatalomból nem részesülők. A realitás az, hogy a korábbi álmok gyomorbajosak, beválthatatlanok. Az utolsó versekben a szerelem kopik („ágyunkba temetkezik a kiüresedett tér”; „csak bennem rekedtél kicsit”), érdekmotivált („kiforgatva mindenemből / elraboltál végleg”; „a burjánzó hazugságok közt / homályos maradt a szándék”), és elsuhan („a lépcső alattad örökre elfutott…”). A ciklust záró csukott szemmel a szakítás előli menekülést, a szerelem másban keresésének reménytelenségét fogalmazza meg. Vissza lehet-e szállni egy álom által „hozzád”?
Értelemszerűen az ötödik ciklus fogja át a legnagyobb időintervallumot (2000–1984) egy tucatnyi verssel. Ez lenne a költői kamaszkor? Mondhatnánk, az, amit belőle megőriztem. Itt a nyitó mű (valahol örökre) a kiábrándultságé és az ebből fakadó belátásé, változtatni akarásé („nélküled / – mert veled már nem lehet…”), vagyis fordulópontot, korszakhatárt jelöl. Visszafelé ott áll Orpheus az örök szerelmével, melyért a naptalan mélybe alászállt. Beteljesülések, vallomások, vágyak, vágyálmok, csábítás, udvarlás – ifjúi szívek állomásai. De Oláh András ennél is mélyebbre hatol a múlt kútjában. Az utolsó három versben kilép a személyes időn túlra, a Biblia üzenete felé. A jövendölésben egy cigányasszony mond próféciát „véget nem érő / fájdalomról és csalódásról”, melybe egyedül „Isten Pygmalionja”, Mária hoz némi megváltást, ám ettől függetlenül „az Úr egyszer / végleg elfordítja majd orcáját a földről”. Ezt követően az utolsó vacsora személyes (tanítványi) nézőpontból mutatottan tárul elénk. A zárókép címe: finálé. Jónás-történet átértelmezve. A cetgyomorba miként kerül az ember, s abból a szerepből, amit várna, „miként lett statiszta / Isten monumentális játékában”, ahol „neki / szöveges szerep már nem jutott”. Vagyis a kötet eleji létállapot innen eredeztethető, s minden mozzanat, amely odáig vezet.
Elértük a múltkút mélyét, talapzatát. Lehatoltunk a keresztény gyökerekig. Jelenből visszafelé elértünk közép-kelet-európai létünk fundamentumához Oláh András bravúrosan felépített útján haladva, melynél Isten a kiindulási és a végpont, az α és az ω. A sors így kerek. Így, szomorúszépen.
Hungarovox, Budapest, 2019.
