Kritikák

 

 Szombat_J__nos_bor__t__.jpeg

Szombat János

 

„Már késő” (?)

 Légrádi Gergely: Alkalomadtán

 

Légrádi Gergely regénye ízig-vérig kortárs és magyar, tökéletesen illeszkedik a mai magyar próza jellegzetes sormintájába. Természetes, hogy napjaink alkotói közül egyre többen érzik úgy, hogy hozzá kell fűzniük saját névjegyüket is az értelmiséget manapság lázban tartó, mondhatni „divatos” diskurzusok egyikéhez. Kétségtelen, hogy a pszichológia összefonódása a művészetekkel korántsem újkeletű jelenség, ám az ún. transzgenerációs átadások, a gyermekkori traumák egész életen átvonuló hatásainak középpontba helyezése az elmúlt években különösképpen reflektorfénybe kerültek. Ezt a tényt maga a regény sem kívánja letagadni, fülszövege egyértelműen fogalmaz.

Az Alkalomadtán nem egy hagyományos felépítésű, lineáris, ab ovo A-ból B-be tartó történet, sokkal inkább egy múltba révedő mozaik, amelynek a darabkái összekeveredtek. Többszólamú elbeszélés, ahol a szólamok látszólag egyre átláthatóbbá teszik az összképet, a regény  végére mégis hatalmába kerítheti az olvasót néminemű disszonancia. Közhely, hogy az irodalmi alkotások centrumában mindig az atipikus, a hétköznapitól eltérő áll, amin  keresztül a szerző mégis valamiféle általános(abb) jelenségre irányítja a figyelmet, mert úgy véli, az az olvasók megfontolására érdemes. Az Alkalomadtán főszereplői bizonyos szempontból nem is lehetnének hétköznapibbak: a statisztikák alapján a családi tragédiák közül legalább egy minden magyar családot érint (alkoholizmus, családon belüli erőszak, gyermekhalál stb.). A feszültséget nem önmagukban ezek okozzák, hanem a harmóniával birkózó kakofónia, mely az elbeszélői többszólamúságból fakad. A regény nyolc fejezetből áll, a fejezetek pedig más-más szereplő E/1-es elbeszélésén keresztül engednek betekintést a kollektív családi múltba, amelyre fojtogatóan rátelepszik a ki-ki személyes indíttatásaiból fakadó, ámde mégiscsak közös (hallgatólagos) megegyezésen alapuló attitűd, miszerint a múltat jobb elfeledni, sőt el is törölni. A regény hátsó borítóján mintegy mottóként szereplő  idézet alá is húzza azt a fajta ki nem mondottságra, hazugságokra épülő toxikus magatartást, amelyet a szöveg jól érzékelhetően tematizál.

Amennyiben az olvasó egy klasszikus krimi nyomozójának kíváncsiságával közelít a műhöz, elégedettség töltheti el, ahogy a végére ér, mondván, „sikeresen dekódoltam   az utalásokat!” A valódi tét azonban ennél nagyobb: a főszereplő kisfiú/fiatalember, Andris sorsának alakulása, és az ő példáján keresztül mindannyiunké. Egyvalamit azonban nem szabad elfelednünk: bár a család története a regény végére látszólag logikus egészként tárul elénk, valójában a nyolc fejezetből hét egyéni nézőpontokat közvetít,  melyek így szükségszerűen torzítanak. Kivételt képez ez alól a VII. fejezet, melyben a többitől eltérően külső szemlélőként, E/3-ban olvashatunk egy jelentőségteljes találkozásról apa és fia között. Ez a kivételesség gyanút ébreszthet bennünk, hogy tulajdonképpen ez a fejezet az egyetlen, amelyet az egész történetből „készpénznek vehetünk”. Ez az ún. „igazság”, minden mást fenntartásokkal kell kezelnünk (a hét a teljesség száma). Ezt támasztja alá a közlésmód is: a szóban forgó fejezet szinte csak párbeszédekből áll, míg az összes többi szinte csak belső monológokból. A fejezetek, ahol még megjelennek párbeszédek, más szempontból képeznek kivételt: ezek az anya, Edit szólamát közvetítik. Az egyetlen szólamot, melynek a pozíciója homályos. Az I. fejezet,  a regény közel egyharmada, Andris belső monológja, a múltról való elmélkedés, melyet a történet egyetlen „jelenként” megragadható viszonyítási pontja, az édesanya temetése indukál. A II., IV. és VI. fejezet az édesapa, Zoli lejegyzett gondolatait sűríti,  amelyeket könyvekbe rejt, remélve, hogy alkalomadtán Andris kezébe kerülnek. Az utolsó, VIII. fejezet a nagyapa, Imre levele unokájához. Több szempontból egyedi tehát Edit szólama, a III. és V. fejezet: a szólamok közül az övében vannak egyedül párbeszédek (pedantériája, kontrollmániája miatt ő az egyetlen, aki szóról szóra emlékszik?), az övé nem köthető szorosan a többihez (honnan értesülünk a gondolatairól?), az övé az egyedüli, amely ebben a formában nem jut(hat) el Andrishoz (nincs lejegyezve), és övé az egyetlen női nézőpont (ezért különbözik?).

Andris tanulsága valójában mindannyiunké: tedd tisztába a múltad, hogy boldog jövőd         lehessen! A saját múltad pedig nem csupán a saját személyes életutad, hanem felmenőidé is, amely öntudatlanul is benned él tovább. Bár a regénybéli családtörténet 99%-ban racionális ok-okozati összefüggéseken keresztül tárul fel, az elfojtás ellenére is öröklődő múlt két misztikumba hajló példán át is felsejlik. Az egyik    a regény ismeretében több egyértelmű réteget is sűrítő, a borítón is szereplő csatosüveg, mely ezáltal a regény egyik fő szimbólumává emelkedik. Zoli szóhoz sem  jut attól, hogy fia éppen ugyanolyan kovászos uborkát készít, mint a nagyapja, holott  nem is ismerte őt. A másik még rejtélyesebb: a nagyapa álma a deportálásról, ami unokáját is kísérti, anélkül, hogy Andris hallott volna arról, mi történt a  felmenőivel (később persze tudomást szerez róla). Ehhez a mozzanathoz kapcsolódik  egy sajátosan magyar (európai) összetevője is a regénynek, mely szintén gyakorta feltűnik a kortárs irodalomban: a zsidó identitás problematikája. A holokauszt kétségkívül kollektív történelmünk egyik legmegrázóbb ballasztja, amely örökre az utókorra nehezül, ámde jól érzékelhető, hogy a főszereplők is rendkívül nehezen tudnak mit kezdeni a hozzá fűződő viszonyukkal, ami Andrisra hatványozottan igaz –  ez a téma, generációról generációra távolodva a szörnyűségeket átéltektől, egyre inkább elidegenítőleg hathat.

Légrádi korunk egyik kedvelt történetmesélési axiómájának eleget téve (hagyd az olvasót, nézőt gondolkodni!), nem válik végérvényesen didaktikussá (bár szereplői néha azok, elvégre mind Andrisra kívánnak hatni), és a „továbbgondolást” ránk bízza.  Nem tudjuk meg, hogy a múlt megismerése milyen módon változtatta meg Andris jövőjét. Érzékletes példa lehet számunkra, hogy Andris és apja sosem beszélték meg  olvasásélményeiket, arra nézve, hogy milyen károkat okozhat az (el)hallgatás: az élmények mit sem érnek, ha nem osztjuk meg őket, nem teremtünk kapcsolatokat gondolataink, érzéseink ürügyén. Mindezzel együtt a befogadón múlik, hogy a regény  végére érve az optimizmus vagy a pesszimizmus pártjára áll. Imre szándéka és levelének (egyben az egész regény) utolsó mondata kétségkívül az előbbinek kedvez     („Utóirat: soha nem késő megtanulod [sic!] zongorázni”), ámde ott csenghet még fülünkben az idős Edit rezignált sóhaja, miszerint „már késő”. A regény egyik kulcsmondata is tőle származik: „[a szüleim] hosszú évek szívós munkájával elvették  a derűmet.” Andris pedig már nem kisfiú, amikor végre sikerül (?) összeraknia a múlt  mozaikdarabkáit, ekkor már túl van több kudarcon is (pl. egy sikertelen házasságon),    adódik tehát a jogos kétely, hogy mégis: nincs már túl késő?

A két véglet között azonban ott van még Zoli, aki a fel-felmerülő kételyei között („kinek  írogatom ezeket?”) talán mégiscsak utat találhat fiához, ha elrejtett jegyzetei eljutnak  hozzá még a halála előtt. Ez a nagy ha, ez a fajta bizonytalanság könnyen rávetíthető  magára a regényre is: kiket fog megszólítani? Önreflexióra buzdítja majd őket? Egyáltalán feladata ez, vagy „csupán” egy krónika az élet lehetséges ösvényeiről, amely nem ítélkezik? Nem feltétlenül egyszerű kérdések ezek, mindenesetre egy biztos: jelen sorok írója arra bátorítja olvasóit, hogy alkalomadtán adjanak egy esélyt Légrádi Gergely regényének, és keressenek saját válaszokat, illetve tegyenek fel saját kérdéseket.

 

Kalligram Kiadó, Budapest, 2022.

Megjelent a Bárka 2023/3-as számában. 


Főoldal

2023. június 27.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Kas Kriszta novelláiHazai András novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Kopriva Nikolett verseiSzélyes-Pál Dániel verseiFecske Csaba verseiCsobánka Zsuzsa Emese: Útvesztő
Abafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életekKürti László: Özvegyi fátyol
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png