Kritikák

 

 temetetlen.jpg

 

Bence Erika

 

Hazudni magunknak történelmet

Végel László: Temetetlen múltunk. Önéletrajzi regény

 

A város, Újvidék (Neoplanta–Novi Sad–Neusatz) történetét a betelepültek szemszögéből elbeszélő Lazo Pavletić szerb fiákeres mellett ott ül, s nemcsak hallgatja, hanem a történetek visszképét/tükrét, azaz saját verzióját is elénk tárja, elmondja az író-elbeszélő. De nemcsak ebben, a városregénynek aposztrofált művében, hanem a(z) – összefüggéseik, utalásaik, narratív egyezéseik révén trilógiaként is értelmezett – három regény (Bűnhődés, Neoplanta, avagy az Ígéret Földje, Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja) első darabjában is ez az író meséli el úti élményeit, veti papírra naplójegyzeteit, s mintha a Balkáni szépség elbeszélőjének, Slemil Ferencnek a monológjait is ez az író hallgatná a luxusszálló teraszán, hogy később regénnyé formázza azokat, majd egy Forman-filmhez hasonlatos lezárással léptesse ki narrátorát a regényből: Slemil felgyújtja az elbeszélés központi terét képező műhelyt, vele a már rég elhunyt Lazo Pavletić ki tudja, honnan és hogyan az udvarra került (vélhetően: szimbolikus jelentése miatt az elbeszélő helyezte oda) fiákerét is, véget vetve ezáltal az elbeszélésfolyamnak.

A Neoplanta egyik jelenetében az apa alakja is feltűnik: tizenötéves fiával (a majdani íróval) épp Újvidékre érkezett. Kerékpáron tették meg a városba vezető mintegy 30 kilométeres utat, hogy a fiú gimnáziumba iratkozzon, de a – regény elbeszélői (az író és a fiákeres) által Nagy Hazugságok Terének nevezett – Szabadság téren egy partizánfilm forgatásának jelenetei állják útjukat. Azért fontos mozzanat ez, mert épp ezen az úton merül fel apa és fia között, méghozzá vita tárgyaként, magyar identitásuk kérdéses mivolta: „Voltaképen mik is vagyunk mi? – kérdeztem apámat. Természetesen magyarok. Akkor miért nem élünk Magyarországon?” (Végel 2013, 32).

Az apát Temetetlen múltunk című – argumentáltan önéletrajzi – regényének nyitó jelenetében látjuk viszont. Filmszerű kép: a városszélről az utcák sártengerén át keresztelőre megy a család. A Neoplanta-epizódhoz képest értelemszerűen 15 évvel korábbi időszeletet, vagyis az idézett diskurzus múltjának egy darabját rögzíti az ábrázolt pillanat. A perspektíva, ahonnan ezt a múltbéli képet látjuk, filmszerűen kidolgozott: totál plán, minek következtében a sáros, falusias utcákon a templom felé araszoló menet alig látszik ki a tájból. Elvont értelemben: semmivé törpül sorsa a térség nyomasztó és ellentmondásos történelmében, de az akkori jelen politikai viharfelhői közepette is. „Születésem napján, 1941. február elsején hevesen csapkodtak a villámok, az európai politikusok végre-valahára megelégelték a hiábavaló futkározásokat, […] belátták, kénytelenek felkészülni a háborúra.” (Végel 2019, 9).

Hayden White 1973-ban napvilágot látott Metahistory, magyarra A történelem terhe (1997) címmel fordított monográfiájának alapján beszél az irodalomtörténet (a történelemtudomány nemtetszése mellett) a múlt többféle történelmének képzetéről, miszerint „múlt csak egy van, de arról többféle történelem szól”.[1] Erről, az uralkodó ideológiák által örökösen meghamisított (délvidéki magyar) történelemről alkot narratívákat Végel László önéletrajzi regénye, de ennek a múltnak tágabb, egy város történetének kontextusában való megjelenítése képezi trilógiaként említett regényeinek tárgyát is. Ám amíg az előző regényekben anekdoták sorozatába oldódik a térségi sors tragikomikuma, addig a Temetetlen múltunkban sokkal komorabb, humortalanabb képét látjuk az itteni nemzeti közösségek 20. századi történetének. Persze van a hazugságnak és a demagógiának olyan változata is, amely – mint a Neoplantában és a Balkáni szépség című részben – a Temetetlen múltunkban is csak az abszurd révén jeleníthető meg. Kiemelkedő példái ennek Végel regényében azok a bejegyzések, amelyek arról szólnak, hogy a kilencvenes évek közepének „megengedőbb” légkörében újra megjelennek Vajdaságban a magyarországi politikusok, pártfunkcionáriusok, és hazafias szónoklatokat tartanak:

„Az óbecsei mozi termében egy kisgazda politikus Trianonról szónokolt. Az idős, hetven év körüli emberek megilletődve hallgatták a kisgazdát, szemük káprázott, végre nemcsak a tévé képernyőjén láttak magyarországi politikust, hanem élőben is.

Nevére nem emlékszem, de mondataira igen: harciasan ismételgette, hogy pártja szívén viseli a szenvedő magyar kisebbség ügyét, közben annyira hevületbe jött, hogy a zakóját a székre dobva harsány hangon szónokolt, sokat gesztikulált és kezét időnként teátrálisan a szívére helyezte. Pontosan olyan volt, mint a nagy népszerűségnek örvendő vidéki dilettáns színészek. […] A végén annyira fellelkesedett, hogy mellényét is a székre dobva bejelentette, választási győzelme után pártja gyógyítani fogja a trianoni sebeket. Elővigyázatos maradt, mert nem ejtett ki a száján egyetlen irredenta mondatot sem, határmódosításra sem célzott, óvatos duhaj volt, ki tudja, lehet, hogy a szerb rendőrségtől tartott. Az éberség sosem árt, gondolta a nagy hazafi, ezért csak annyit sejtetett, hogy sebhelyekről van szó, igen, ezeket a sebeket gyógyítják majd, ígérte, majd hirtelen abbahagyta a szónoklatot, megállt az emelvény közepén és diadalittasan várta a tapsot, ellenben szavait halálos csend követte, a jelenlevők nem tapsolták, viszont több idős férfi szemében könnycseppeket pillantottam meg.” (36–37.)

Nemzeti narratívák konstans tartalma a dicsőséges múltról szóló diskurzus; hagyományos, jellegzetesen 19. századi felfogások szerint egy nemzet létét ez a hősi múlt legitimálja. A nemzeti, de regionális irodalmakban is ódai, illetve eposzi karakterű szövegekben (pl. hősénekekben vagy a történelmi regény változataiban) nyer formát a múlt heroikus karaktereinek, eseményeinek utánképzése, kifejtése. Ezeknek hiányában a politikai és a vele összefüggő irodalmi diskurzusban is beindul(hat) a legendásítás, rosszabb esetben a történelemhamisítás folyamata. Például: középszerű lektűrökben amerikai thrillerhősök „rohangásznak” a vajdasági pusztákon. Miközben a hitelességteremtő mértéket csak igen keveseknek sikerült megtartaniuk. Gion Nándornak, talán, a Rojtos Gallai- meg a Török Ádám-féle falusi pikarók ellentmondásos alakjának megformálásával – mindenféle történelemalakító hérosziság ábrázolása nélkül.

A Temetetlen múltunk ilyen értelemben „ellenregény”; leszámolás a múltról, a saját nemzedékről és a jelenről alkotott hamis ideálképekkel: „A hős magyar kisebbségről szóló történetek csak az újabb kori újdonsült hazafias regényekben olvashatók, meg a kispolgári szalonokban terjed a híre, csak olyankor emlegetjük, amikor meglátogatnak bennünket a pesti urak, akiknek a helyi új magyar urak arról papolnak, hogy milyen nagy ellenállók voltunk. Ezt suttogják a nagyságos asszonyok a magyar konzulok fülébe, megmutattuk a szerbeknek, hogy nem engedünk a negyvennyolcból; ám ebből egy szó sem igaz, nem, nem voltak hősök az elcsatolt magyarok, amit különösképpen tisztelek bennük, mi sem vagyunk azok, csak hősködünk, csak színészkedünk és szerepet játszunk a pesti zsöllyék előtt.” (27–28.)

A családi múlt mellett igen jelentős teret kap a regényben Végel László saját, általa (pl. a Peremvidéki élet címen 2000-ben megjelent esszékötetében, Parainézis című 2003-as regényében) „eltékozolt” nemzedéknek nevezett korosztálya kiábrándulástörténete is. Kellő tájékozottsággal, de hiányában kevés utánanézéssel is könnyen feloldhatók azok az utalások, allúziók és elhallgatott nevek, amelyek az önéletrajzi regény emlékezet alakította szövetében felbukkannak. Nem is ennek, vagyis az eljárás természetének, hanem a kivételt jelentő gondolatnak érdemes „utánamenni”, megfejtését megkísérelni: például Tolnai Ottó nevesítése okainak. Az egyik ok nyilvánvalóan a nemzedéki irónia, a „szellem gerillái”-magatartás közös nevezője, amiről a következőket írja: „Az 1968 utáni néhány évben, egészen 1971-ig reménykedtem, hátha rendbe jönnek a dolgok. Az újvidéki Futaki utca platánfái alatt Tolnai Ottóval kóboroltunk és az elsőnemzedékesek reményeivel elhitettük magunkkal, hogy a csoda karnyújtásnyira van. Felcsendültek a gerilladalok, és biztosak voltunk benne, hogy nem lövik szét a történelmünket.”[2] (209.) A másik inkább befogadói „fejek”-ben nyer értelmet és alakot. Ennek az ironikus magatartásnak ugyanis – igaz, különböző regénynyelvek révén kifejezést nyerve – nagyon hasonló kimenetét, végkifejletét ismerjük fel a két életműben. Tolnai Ottó Pompeji szerelmesek. Fejezetek az Infaustusból (2007) című regényében, vagy életműsorozatának Szeméremékszerek – A két steril pohár (2018) című darabjában, illetve Végel László említett regénytrilógiájában, különösen a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja című részben csupa jámbor, becsapott, bóklászó kisember, peremre szorult figura, outsider „evickél” a történelem bácskai „vizein”. Nem James Bond. Hogy én is „elhintsek” egy olvasói allúziót!

A népköltészet kapcsán szokott elhangzani a sokféle definiáló szándék között az a meghatározás, hogy a „történelem alatti”, vagyis a történelmet nem alakító rétegek művészete, költészete. Ez a meghatározás jutott eszembe a Temetetlen múltunk olvasása során, amikor az elbeszélő arról beszél, hogy ott, azon az ominózus becsei előadáson, a moziteremben a „történelem kitaszítottjai” ültek és könnyeztek. Akik nem tapsoltak, mert sohasem voltak hősök. Az önéletrajz egyik lefontosabb, a szövegből tipográfiailag is kiemelkedő mondata: „A nagyapák szolgáltak, tűrtek és – túléltek: maradtak a szülőföldön.” (28.)

Több bejegyzésében és írásában (Mozgó Világ, napló.org) is azt írja a szerző, hogy „rossz közérzet”-tel formázta ezt a regényét, amelyben családja három nemzedékének történetét meséli el. Ez a dehonesztáló érzés az olvasóra is „átragad”, különösen akkor, ha a múlt tanulságainak jelenre mutató aktualitását értelmezi. „Apám nemzedéke ünneplőben, fehér ingben és sötét öltönyben siratta Trianont.” (37.) De korántsem úgy, s azért, miként azt a moziterem demagóg szónokai gondolták. Vagy amiképpen most interpretálják a történetet.

Ha másban nem is, de ebben a magatartásban erőteljesen felismerhető a saját történelem, a heroizmus nélküli sors vállalásának ünnepi pillanata. Azt is mondhatnánk: „ünneplőruhás” története. A Gion-regényekből is tudjuk, hogy a bácskai kisember ritkán ölt magára ünneplőt, de azt tudja, hogy sorsa nehéz pillanataiban fehér ingben, zakóban, vasalt nadrágban illik megjelenni.

A keresztelőre tartó menettel veszi kezdetét az elbeszélő ún. társadalmi élete. Az apa alakja itt újonnan készült öltönyben látható. Később, életében, csak egyszer jelenik meg ilyen öltözetben: a lánya esküvőjén. Aztán temetésekor „abba öltöztették.” (33.) Azt az ominózus óbecsei előadást nem érte meg.

 

Noran Libro Kiadó, Budapest, 2019.



[1] Számos irodalomtörténeti tanulmányban olvashatni ezt a kitételt (Hayden White-tól Szegedy-Maszák Mihályig), ezért lehetetlen pontosan meghivatkozni.

[2] Végel László 1968-ban írt egy tanulmányt is Tolnai Ottó költészetéről, amelyben ennek a – később naivvá minősült – magatartásnak, az ironikus távolságtartásnak elméleti oldalát írja le és értelmezi (Végel László: Tolnai Ottó költészete. Híd, 1968. 4., 448–458).

 

Megjelent a Bárka 2020/1-es számában.


Főoldal

2020. február 26.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Vári Fábián László tárcáiMolnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcái
Versek
Tatár Sándor verseiHorváth Eve: Margarita! Darvasi László: Vidám mondatok III.Csillag Tamás versei
Prózák
Légrádi Gergely novellái Géczi János: EzeregyéjszakaBenedek Szabolcs: Az Arany Alma héjaDarvasi László: Egy tehén halála
Drámák
Csík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A Szellemúrnő
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA