Kritikák

 

 darvasi-taligas.jpg

 

Kiss Georgina

 

„mint akit eltakar egy szó”

Darvasi László: Taligás

 

Darvasi László legújabb műve, a Taligás (2016) korábbi regényei, A könnymutatványosok legendája (1999) és a Virágzabálók (2009) hangulatát idézi meg. Nemcsak az atmoszféra és a nyelv hasonlósága köti össze a három szöveget, hanem a tér is. A könnymutatványosok legendája 16−17. századi panorámaképet fest Kelet-Európáról és a Balkánról, Erdélyről, Budáról és Szegedről. A Virágzabálók története a 19. században Szegedtől Budán át Bécsig játszódik. Nagyjából ugyanezen földrajzi helyek jelennek meg a Taligásban is, jegyzett helyszínei a 18. századi Bécs és Szeged, Buda, Kassa és Pozsony. További kapcsolóelem a könnymutatványosok feltűnése mind a Virágzabálókban, mind a mostani regényben (a történet egy pontján felbukkan egy szekér, melynek oldalára kék könnycsepp van festve, és fura, kiabálós alakok integetnek róla).

Bár a helyszínek fontos összefüggést sejtetnek, a Taligásban tulajdonképpen lényegtelen, milyen települést nevez meg a történet, hiszen valós terei nem tűnnek föl, nem ismerhetünk utcákra, épületekre, geológiai jellegzetességekre (a síkságon kívül). Mesei térben járunk, mely először az úton levés díszletszerű hátteréül szolgál; később Szeged az epikai csúcspont helye. (Talányos jellemzést csak Wolzbein tanácsos ad róla: „Különös város, mintha csak álmodnák valakik, akikről nem tudni, hogy kicsodák. Az a város porból épít magának templomot, halpikkellyel fizeti ki az angyalt, és torkon akadó halszálkákkal végez az ellenségével. Aki elalszik abban a városban, soha nem ébred föl”[98.].)

A Taligás műfaji besorolása nem egyszerű. Az elbeszélő-főhős, Taligás egy könyvekkel és szavakkal, szavalatokkal kereskedő férfi. A regény az ő nézőpontját követi, az olvasó tudáshorizontja egybeesik Taligáséval. Sokáig nem cselekvő résztvevője az eseményeknek, sokkal inkább passzív szemlélője; sodródó figura, aki maga sem érti pontosan a körülötte zajló dolgokat. Az irodalommal való élő viszonya lehet az egyik oka annak, hogy számára érthetetlen történéseket költői képekben él meg; ugyanakkor a fantáziája is rendkívül élénk, a történetmondásról alkotott elképzelése az arisztotelészi eszméhez áll közel: „Ők így hazudnak, azt hazudják, ami nincsen, érted? Én meg azt, ami lehetne. Lényeges különbség, csillagom” (199.). Éppen ebből a viszonyulásból adódik, hogy nyelvét – és ebből következően látásmódját is – ­áthatja egyfajta szürrealitás, mely abból ered, hogy Taligás tudata (irodalmi) képekkel foltozza be a racionálisan számára nem magyarázhatót. Ez a tudat az elsődleges forrása a regény balladisztikusságának is, hiszen nemcsak hogy nem omnipotens elbeszélővel van dolga az olvasónak, hanem ráadásul semmilyen írói fortély nem segíti a regényvilágba in medias res csöppenő befogadót, hogy az előzményeket, illetve a Taligás elméjén kívül létező világot megismerhesse. Így aztán az értelmezőre legalább kettős feladat hárul: meg kell tanulnia tájékozódni Taligás népi-babonás elemeket is magába foglaló (képzelet)világában, nyelvében, illetve Taligás szemén keresztül mindabban, ami körülötte és vele történik. Az ebből adódó kvázi balladai homály jótékony következménye a részletek gazdag többértelműsége. Ennek két legmarkánsabb példája a gnómok létállapota, akikkel – bár feltehetőleg formalinban úszkálnak – Taligás beszélget, és egymással is társalognak; valamint a Taligást időről időre eszméletlenre verő rejtélyes holland marhabőr csizmások, akik talán csak az epilepsziás rohamok látomásos jelenései: „Az eső függönyén keresztül ragyognak rám, habzó szám, kiforduló szemem, görcsbe horgadó ujjaim üdvözlik őket” (277.).

A szereplők egytől egyig különös figurák; árnyalt képet ugyanakkor nem kapunk róluk, személyükre, személyiségükre csak Taligás szemével adódik rálátásunk. A legfontosabbak: Paulina, a kocsmárosné, Taligás szerelme – szerepe kimerül annyiban, hogy vele zsarolják Taligást. Julius egy siketnéma, feltehetőleg értelmi fogyatékos fiatal férfi, aki Róth – vörös hajú, diabolikus figura, püspöki titkár, aki sokáig a szálakat mozgatja – parancsára kerül Szegedre, ahol Johannával – a gyertyaöntő folyton táncoló lánya – együtt feláldoznák a város nyugalmáért. A legérdekesebb szereplő Barbara Strozzi, aki a hosszú kényszerúton elkíséri Juliust és Taligást – „egy gnóm, nem volt, szegénynek, alkalma lenni, máskülönben almaarcú énekesmadár, be nem áll a szája” (174.).

Maga a cselekmény egyszerű: Taligás – kényszer hatása alatt – Juliust Szegedre viszi, ahol aztán tanúja – és egyes akaratok szerint krónikása – lesz a városi boszorkánypernek. A történetvezetés ugyanakkor nem könnyíti meg az olvasó dolgát, helyenként mozaikszerű, és az öt, címmel ellátott fejezet nem időrendben áll. (Az első kronologikusan az utolsó előtti, így az előzmények ismerete nélkül jóformán érthetetlen. Ravasz írói húzás, hogy [legkésőbb] az utolsó oldal elolvasása után újra belekezdjünk a regénybe.)
Darvasi könyvét átszövi a líraiság és a nyelvi bölcsesség, ezek olykor koanszerű párbeszédekben jelennek meg. (Tetszőleges szereplők közti párbeszédekben, hiszen minden szereplő Taligás nyelvén beszél, minthogy ő hozza-viszi a szavakat.) Paulina például ezt mondja egy foghúzást követően: „Ebben a lyukban, tudod-e, mi van, Taligás?, kiabálta. / Tudod, mi ez a lyuk?! Hát az a rettentő sok minden, amit nem ettél meg, amit nem rágtál el, amit nem habzsoltál föl, a hiány! / Ami hiányzik neked, Taligás! Ez az a lyuk!” (100.). A következő dialógust pedig Taligás folytatja le az utcán élő török lánnyal: „Seherezádé vagyok, uram (…) De azt tudod-e, ki vagy, Seherezádé?” (184.). Költőiség és filozofikusság egyszerre van jelen az út mellett talált csontkereszt leírásában. S ahogy más helyütt, úgy itt sem marad el Taligás önértelmezésbe forduló összegzése: „A csontokra nem emberalakot függesztettek. (…) A Megváltó nem más, mint egy viseltes, lyukas, aljanicsen zsák. (…) Ebbe az üres, foszladozó tarisznyába bármit rakhatnék, pénzt, kenyeret, könyvet, ruhaneműt, földet, imát, megbánást és újszülöttet, kihullana. Ott szóródna el a porban, ott rohadna el, ott enyészne az üres kereszt alatt. Semmit sem tarthat meg. (…) De énekel. (…) Szavakkal kereskedik ő is, akárcsak én” (146–147.).

Külön figyelmet érdemel még Taligás sajátos énképe, mely a szavakhoz, a nyelvhez való viszonyával is összefüggésben van. Teljesen azonosul hivatásával – melyre ki tudja, hogy talált: „Fogalmam sincs, arra születtem-e, hogy hordjam és cipeljem a szót, mások imáit és átkait, fecsegését és sötétbe boruló látomásait, hogy egyik balsorsú vidékről a másik felé nyikorogjak. Lehet-e ilyesmire születni?” (30.) – olyannyira, hogy nevét, identitásának alapját is ez adja (bár senkinek sem mutatkozik be, mindenki tudja): „mint akit eltakar egy szó, / és csak egy, / viszont az a saját neve. / Taligás”(60.). Létezését áthatja egyfajta állandó szorongás, valami létbizonytalanság, ezért kapaszkodik a szavakba.

Taligás, akárcsak névadó eszköze: üres identitás, tetszőlegesen megtölthető – annál is inkább, mivel ez a taliga könyvek és nem emberek hordozására termett (ahogy azt Taligás meg is jegyzi). A benne található könyveket a férfi is hordozza; szaval, idéz, sosem szó szerinti intertextusok formájában, hanem (kurzívan szedett) zanzásított tartalmi összefoglalókban. Ezek is az ő szavai, lényén átszűrt klasszikusok. Ilyen naiv és ilyen élő a viszonya az irodalomhoz. (A főhős alakja fölidézheti például Bohumil Hrabal Túlságosan zajos magányának Nietzschét és Kantot olvasó, könyvzúzó főszereplőjét vagy Borges könyvtárait.)
Taligás azonban a könyveihez sem ragaszkodik igazán, csak a taligához. Ő tehát nemcsak a narrátorunk, de az irodalmat művelők, a történetmondók és az elhivatott olvasók allegorikus alakja is.

 A Taligás nem krimi, ahogyan a fülszöveg sejteti. Parabola inkább, mely azt mutatja meg, „miként áll össze egy nagy elbeszélés”, azt kutatja, „miféle akaratok és erők, miféle érdekek és akaratok működnek benne”(252.).

Darvasi László remek új regénye nem a szegedi (koncepciós) boszorkányperről szól. Hanem arról, hogyan működik az irodalom, vagyis arról, miként keletkeznek a történetek. Tehát az életről. Az énről.

 

Magvető Kiadó, Budapest, 2016.

 

Megjelent a Bárka 2017/1-es számában.


Főoldal

2017. március 01.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Húsvéti fénySzőcs Géza verseiHáy János verseiBotyánszki Ági versei
Prózák
Molnár Vilmos prózáiBeck Tamás prózái Vági János: ViszonyVajda Albert ismét csütörtököt mond
Kritikák
„Csak” a szövegA tétovaságtól az elragadtatásig - Simai Mihály kötetérőlRendezni végre…„mint akit eltakar egy szó” – Darvasi László: Taligás
Esszék, tanulmányok
„… szívébe égették a szabadságot!”Legális drogot árulunkKosztolányi Dezső ismeretlen köteteTűnődések az idei Kossuth-díjak egyikéről
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA