Kritikák

 

beremenyi_versek.jpg 

 

Nagygéci Kovács József

 

 „Időbe szorítva”

A Cseh-Bereményi „helyzetjelentésekről” Bereményi Géza Versek című kötete kapcsán

 

„Kádár és a hallgatóság közös politikai tudása az a megegyezés volt, hogy a béke, a konszolidáció a traumatikus és végképp lezártan a történelmi mélybe lökött közelmúlt iránti némaságra és tapintatra fog épülni, tehát a folyamatos jelen időn kívül mást nem ismerő szocializmust teszi kizárólagos otthonává.” (György Péter)

 

 A dalokat, mindazt, amit rögzítenek és egyszer (sokszor) elengednek, előadójuk, Cseh Tamás nevezi helyzetjelentéseknek. A Bereményi Géza szövegeit éneklő dalnok zenéje, énekhangja, gesztusai, a színpadi jelenléte is indokolja ezt a visszafogottnak tűnő műfaji besorolást. Nem az akkori zeneipar termékei ők, és nem is feltétlenül az underground figurái, „csak” megszületnek a dalok, mert a hetvenes évek Magyarországán egymás társaságát egy kegyelmi pillanatban megtaláló két ember világra hozza őket. „Úgy érzem, más világból küldik, / rajtam keresztül jusson Földig.”– fogalmazza meg ezt jóval később (Jön. Szül. Megy.). Egyiküknek sincsenek a kor színpadait elfoglaltató ambíciói, de egyre többen ismerik meg a dalokat, nyílnak a lehetőségek, a dalok „kirepülnek” és  – ártatlanságukat nem veszítve – végzik a dolgukat. A kötetben szereplő, Cseh Tamáshoz kötődő versek között olyan is van, amely az énekes 2009-ben bekövetkezett halála után íródott (A túlélő dala) és számos vers képviseli a rendszerváltás utáni időszakot. Ezek is tipikusan bereményisek, de az „állunk, időbe szorítva, / tövig bent egy korszakban, / Isten se húz ki belőle, /majd meglátjuk jövőre”- érzés és amit közvetít, az első közös alkotói korszakról ad hírt. A helyzetjelentések tehát a hetvenes (és nyolcvanas) években születtek. Ez az indulás ideje, sok szállal kötődik ’56-hoz és az azt követő időszakhoz, ezen felül a 90-es évek Bereményi-szövegei – bár nagyon pontos és világos visszaemlékezéseket adnak – visszautaló voltukban többet elemeznek, magyaráznak. A Levél nővéremnek 2. című albumon található, a kötetben Levélrészlet címmel szereplő szövegben ezt olvashatjuk: „Drága Irén, / Először is közlöm veled, hogy néhány éve / váratlanul, ámde mégis véget ért egy korszak. / Lábjegyzet lesz: egy csillaggal megjelölt szó jövőbeli történelemkönyvben, / s a lapon alul néhány szó, mely sebten elintézi: / Hernyók, nyüvek, álcák, molyok, / nagy giliszták élősködtek az örök erőkön, / túléltük hát, bár igénybe vett, / s most itt vagyunk egy újabb fajta nagy pocsékolásban. / Szőnyeg alól előmásztak az alája söpörtek, / s Behemótként fölfúvódva szörnytestet öltöttek. / Újabb világ, fojtott vihar. / Csak magáért van minden, semmi másért.” A Kelet-Európa című, himnikus darab konkrétan is sorolja a fontos dátumokat: „56 Európa, / 68 Európa, debillé pofozott, ősz, eltorzult gyerek”, majd vall és kér: „Szeretlek, Európa, / Földnek sója, vén gazemberek játéka, szívem, / És ismét Európa, Kelet-Európa, / mondd azt már megint csak, kérlek, hogy igen.” – ezek a versek az új idők értékmentő szándékú visszaemlékezései.

Az első dal születésekor 1973-at írunk: egy búcsúalbum kiadása után feloszlik az Illés együttes, de megjelenik, megjelenhet a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról lemezen. Bereményinek már önálló kötete jelent meg (még 1970-ben, A svéd király címmel), a mozikban a Régi idők focija megy, és a Petőfi ’73 című film (zene: Szörényi és a Tolcsvai testvérek), a 74-es Szép versekben Pilinszkytől olvasható – többek közt – a két Sztavrogin-vers.

A magyar belpolitikai helyzetről sokat elmond, hogy ennek az évnek decemberében Mindszenty József bíboros levelet kap VI. Pál pápától, melyben az áll, hogy az esztergomi érseki szék megüresedett, azaz Mindszenty nem kardinális többé. (A nyilasok börtönét is megjárt Mindszenty-t 1949-ben tartóztatják le, koncepciós perben életfogytiglani szabadságvesztésre ítélik, az 1956-os forradalom idején újra egyháza vezetője lesz, de a szabadságharc leverése után az amerikai követségre kell menekülnie, ahonnan majd csak 1971-ben távozik, távozhat Rómába.) 1973-ban ugyan vannak még bebörtönzöttek, de az 56-os forradalom utáni, konszolidációs folyamat nagy része végbe megy, az első, nagy amnesztia után eltelt már 10 év. A diktatúra él és erős, és ettől az évtől kezdve a különböző hitelek segítségével viszonylagos jólét felé mozdul az ország. ’73-ban nem csak az államhatalom kultúra-támogatására érvényes a „három T elve”, hanem az egyéni, közösségi boldogulásnak is vannak tiltott, illetve támogatott formái, és ami egyre fontosabb lesz: a rendszer bizonyos dolgokért cserébe hajlandó lesz tűrni.

A hetvenes években aktív nemzedék tagjai, akiknek gyerekkori, vagy családi emlékezetében a második világháború éppúgy eleven, mint az ötvenes évek világa (kiemelten az ’56-os események) magukban hordozzák a súlyt. Egy vállalhatatlan, de valahogyan mégis élhetőnek vélt korszak ez, 1957. május elsején az új hatalom, Kádár János vezetésével meghirdette, s általánosan elfogadottá tette a felejtést. De a múlt nem tudott eltűnni, természete ez neki.  A Corvin köziek című (a rendszerváltás után született) versben így vall erről Bereményi: „mégis hallom bort susogva a szomszéd nagyfiút, / azt susogja: Corvin köziek, s félrenéz, a lakók közül melyik hallja meg.”

Egy parabolisztikus geg a fentiekhez, a Valóság nagybátyám című vers, melyben a valóság egy messzire utazott családtag, akivel már csak levelezés a kapcsolat. A nagybácsi (azaz a szülők testvére, ők esetleg személyesen is ismerhették még…) így ír: „..felhívom a család tagjainak becses figyelmét / A szükséges óvatosságra / Mert adódhatnak bajok / Most, hogy én távol vagyok.”  

Adott tehát egyfelől a kibeszélhetetlenség, de adódik más nehézség is. A hősök ideje lejárt, nincs tere, ideje a kiállásnak, a nagyszabású formák eltűntek, „saját nyomába ragad a láb”(Sohase láttam ilyen időt). A Lovagkor vége című (a kötetben, sajnos, nem szereplő) dalban pedig egyenesen az hallható helyzetjelentésként, hogy a lovagok sisak levéve állnak, míg „harapós” lovaik elügetnek „egy távoli csatatérre”. Zártan otthonos, szűken lakható, de élni engedő korszak ez nagy és néha kisebbnek tűnő megalkuvásokkal, lemondásokkal. És a korban élők gondolataiban, önmeghatározásaiban és cselekedeteikben egyre nagyobb a bizonytalanság: „Az ember felöltözik, / aztán levetkezik, Folyton csak festi magát, / Aztán meg törli magát, / Ül csak a tükör előtt, feledve, honnan is jött, / Nem tudva, mi a neve, / Már azt sem, mi a neve. // Nem hiszi el, amit lát.” (Bizonytalanság). A hetvenes évek hőse azt meséli: „Folyó hó elsején kilencen körbeálltunk, / kilencen vártunk egy láthatatlan támadást, / vérfoltot… patyolatingünkre.”, és hozzáteszi: „Egy kezünkön megszámlálható, hogy hány támadás várható”. (Kilencek)

Ebben az időszakban keletkeznek a klasszikus western-dalok, a hősökről és környezetükről szóló szövegek. Ezek közül is kiemelkedik a Lee Van Cliff című, a félig létező, félig kitalált vadnyugati hősről szóló. Ő volt az, aki tudta, hogy kell hősiesen meghalni („hátat a falnak és megdögleni”), de aki aztán – nagy valószínűséggel – szépen csak beilleszkedett a rendszerbe. Az egykori pisztolyhősből csinos zakóban járó fényképész lett, amit persze a barátai nem hisznek el, s azóta is remélik (persze, hiába), hogy a lódobogás, amit hallanak volt vezetőjük érkeztét jelzi.

Egy valóságos hős, Petőfi Sándor – akinek a hetvenes években különösen is sokat forgott a neve – a haláláról szóló Bereményi versben élete utolsó szavaival arról beszél, hogy szembe akar fordulni a halállal, hogy az ne hátulról jöjjön, és mikor sikerül, azt mégsem látja senki. Mert a nagy zűrzavarban egy pillanat az egész, nem hősi póz, nem magasztos pillanat. Aki mindezek ellenére mégis megpróbált kitartani, mint például az Ács Mari című vers címadója, aki azok közé tartozott, „kik semmit sem felednek, / és nem bocsátanak meg”, az megbolondul, vagy legalább is bolondnak mondják. Tőle, tőlük óvakodni kell, s a versbeszélő óvni is akarja magát, fél, hogy ő is „benne marad” a régiben. De azért a vers mégis sirató, búcsúztató és a végén fanyar öngúnnyal nyugtázza: „én, az okos”.

A Születtem Magyarországon című vers a fentieken is túlmegy: a versben megszólaló 90 éves öregúr, aki egy évszázad nehézségeit és megrázkódtatásait élte át a mostani – akkori nemzedékben nem hogy hősöket nem lát, de egyszerű túlélőket sem. Ő maga még: „magyar túlélő, címzetes, vitézlő”, aki „tönkrement lábain”ugyan, de áll még, a következő nemzedék viszont így néz ki: „fiamból idegbeteg lett, nem bírta a váltásokat, / és elnézem az unokámat, látom / hogy gyönge alak. / Hogy lesznek ezek túlélők, valami itt korcsosul, / kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?” A vers dalként az 1979-es Frontátvonulás című műsorban s az azonos című lemezen hangzott el, tehát az évtized lezárásaképp is. (Ebben az évben írja meg Csengey Dénes „…és mi most itt vagyunk” címmel az ezt a korszakot elemző esszéjét, ő mondja a nemzedék viselkedése felett ítéletként, hogy „tovább már pózként sem tartható. Vége van. De vége van a más generációk életében tenyésző pótcselekvéseknek is.”)

A korrajzhoz tartozik sok töredék, amely egyik másik szövegben egy pillanatra felvillantja a képet. A 100. éjszaka beszélője úgy akadt egy lakáshirdetésre egy ház bejáratán, hogy, mint mondja: „untam a ráncokat / igazoltatás során / egy rendőr homlokán”. Igazoltatás, rendőr, homlokráncolás: hetvenes évek. A 74-es év, az azonos című versben „talponálló év”, „pénztáros asszonyok gépeit zörgető filléres év”. De akinek akkor füle volt, az a Dal a ravaszdi Williamről című, jellemzően diákoknak szóló tévéműsorokban lejátszott dalban, a III. Richárd témájú részben egyenesen magára Kádárra ismerhetett. Richárd, mint Shakespeare írja, a maga torz lényéhez igazította előbb a világot, majd mikor „e gigászi gerinc is hajlik” akkor tulajdonképpen Richárd csak mintát követ, tehát: „meggörbedt időben meggörbedt férfi legelső divatfi még lehet”. A helyzetjelentéseket megfogalmazók eközben leginkább a mikrokörnyezetük legeldugottabb zugaiba vonulnak vissza, szemlélődni, és itt idézik fel elődeiket, példaképeiket. Előbbire gyönyörű példa a Fűszálszobám című vers: „Az otthonom, / az otthonom, már tudom, egy karcsú fűszál, /../ Földhöz lapít, hajlít a szél, / élek én már csak magamért, / jaj szobám, otthonom, / otthonom egy fűszál, / életemnek egy értelme: magamaga, / megmaradjak.” Utóbbira Alakmások fejezetcímmel a kötetben egy egész sor példát találunk, zömük a hetvenes-nyolcvanas években íródott. Rimbaud, József Attila, Dosztojevszkij, Ady, és így tovább. A Janus Pannonius című vers, ami tulajdonképpen egy parafrázis, a címadó költő híres verséből (Egy dunántúli mandulafáról) az emblematikus sort egy az egyben is átemelve beszél a szép (és jó) tartós kivirágzásának lehetetlenségéről ezen a tájon. Bereményi nem csak helyzetjelent, de azt is elmondja, hogy mi az egyetlen lehetséges megoldás: „Íme, virágzik már, / rügyeit bújtogatja / szép mandulafácska, / lám, télben virágzik, / ám csodaszép rügyeit / zúzmara fogja be majd. // Vasból való az ég / fejed és tested fölött, / lásd, kőből a madár, / lásd, vassal jönnek eléd, / hát öltözz most vasba / és kővé meredj.”

Cseh Tamás 1979-ben azt nyilatkozza, hogy új évtized jön, új nemzedék, majd számukra adódik a feladat, változtatni, jobbítani, máshogyan csinálni. A mostaniaktól azt olvassuk, azt mondhatják el, hogy „tájképen, ki víg vagyok, / édes üdvözlés vagyok. / Festett lévén mit tehetnék mást? / Hát én vagyok a 70-es évek ifja, ki nem leszek / úgysem más csak víg, elégedett! / Festett.” Ez a vers, a Műcsarnok című, egy részletesen kibontott hasonlat, melyet Csengey Dénes fentebb idézett írásában az egyik legtökéletesebb korrajzként aposztrofál.

A versekben csillan némi remény: a nemzedék sikertelensége a múlté lesz, majd a következő generáció jobb lesz, sikeresebb, erősebb, okosabb. Persze nem tisztán várakozós sorok ezek, ott van a hitetlenkedés is. A Vőlegény című darabban ezt találjuk: „Egy Vőlegény, sunyítva róka-úton, / jön, jön, jövőnek fia. / Új évad érkez fecsérelt helyünkbe, / és nálunk különb lesz, na ja.” Az új nemzedék „szálas lesz, 81 kiló”, és a „nyolcvanas évek emberei” majd megteszik, amit az előzőeknek nem sikerült. Ebben a „na ja”-ban viszont nem csak Bereményi akkori szkepticizmusa van immár benne, hanem a mostani olvasó reflektáló olvasata is.

Ha ismerősek nekünk a szövegek, örömmel merülhetünk el bennük, a kötetnek helye lesz a polcon, a Bereményi-sorozat kötetei között. Az az olvasó pedig, aki először találkozik a versekkel, a helyzetjelentések nyomán tagja lesz, ha nem is teljes jogú, a Nyugati pályaudvar című műsorban sorolt: „hatvanas, hetvenes, továbbá a nyolcvanas etapnak”. Különösen igaz bír lenni ez a fenti tétel a(z évtizedek óta nem változó mégis különbözőnek nevezett) korokról rajzolt képek pontossága, élessége miatt. És ez a titka, ha van titka, a kötetnek: az elevensége, frissessége, újdonsága. Nem a korban-időben közelebb álló szövegek jelentik a jelenkort (hiába a legújabb versek túlreprezentáltsága), hanem az általános tétel igaz: az maradandó, ami a kicsiből a nagyra mutat, az érvényes mindenkor, ami a maga idejében hiteles. A Bereményi szövegek a nagyra mutatnak, és hitelesek. A szerző, mint bűvész, előhúz mérhetetlen nagy cilinderéből egy tárgyat, elénk teszi, hétköznapi tárgy s mégis csoda, aztán, ahogy a vers véget ér elillan minden, s ő a varázslat megszületése után megy is tovább. Nekünk meg itt maradnak a helyzetjelentések, mindenkor mindenféle időkbe szorítva.

 

Megjelent a Bárka 2016/5-ös számában.


Főoldal

2016. november 23.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Lengyel Tamás verseSzilágyi András verseiSimai Mihály verseiGéczi János versei
Prózák
Vajda Albert ismét csütörtököt mondAz úr operaénekes leszÖt perc életCzakó Gábor: Dávid herceg és térkép
Kritikák
„Csak” a szövegA tétovaságtól az elragadtatásig - Simai Mihály kötetérőlRendezni végre…„mint akit eltakar egy szó” – Darvasi László: Taligás
Esszék, tanulmányok
Kosztolányi Dezső ismeretlen köteteTűnődések az idei Kossuth-díjak egyikérőlA bűvös kulacs – avagy A szegény kisgyermek kifogyhatatlan panaszaiIgehirdetés Borbély Szilárd felett
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA