Kritikák

 

G__lfalvi_Gy__rgy-Kacag__saink.JPG

 

A bennünk élő csend és kacagás

 

Gálfalvi György: Kacagásaink

 

Hol kapok én – töprengtem magamban Erdély szívében 1976-ban – egy tenyérnyi magyar trikolorhoz piros-fehér-zöld anyagot? Eleinte a vásárhelyi főutca üzleteiben próbálkoztam, aztán egy közeli bérház udvarában. Az új emeletes épület korlátja előtt magyarul beszéltek. Egy asszony állt a nyitott ajtóban és nézte a játékba feledkező gyerekeit. Összerezzent a kérésemre. Riadtan körülnézett, nem hallott-e valaki más, mert nem szeretik az új lakók, ha magyarul beszélnek az idegennel.  Aztán behívott a lakásba. Leültetett a varrógépe mellé. Csendesen dolgozott, szaporán járt a keze és a lába. Közben pergett a könnye, míg varrta a zászlót. Mielőtt ideadta, meg is csókolta. 

Nem tudok elvonatkoztatni ettől a marosvásárhelyi élményemtől, és a berekfürdői írótábortól sem, ahol Gálfalvi Györgyöt és történeteit megismertem 2002-ben, és azóta mi is mindig feloldódunk a csendben és a nevetésben. Mert a 2016-ban megjelent Kacagásaink című könyve csak egy állomás az ő életében. A könyv megjelenése előtt és után is szívesen hallgattam történeteit. A 2008-as, 6000 oldalas szekus dosszié csak arra szolgált, hogy pontosítsa életének fontosabb, és az akkor megélt jelentékeny, de így visszaidézve egyre fontosabbá váló emlékképeit. Az ember szembesül a meghitt családi beszélgetéssel, amire emlékezik, és a dosszié megőrzi az örökkévalóságnak. Egy párbeszédet olvasva megvallja: „Apámmal öregkorára bensőségessé vált a kapcsolatunk, de 2008-ig úgy tudtam, soha nem voltunk ennyire érzelmesek.” Érdekes a másik párbeszéd is, amelyet mondhatnánk családinak is, de Gálfalvi Zsolt, a „célszemély” bátyja, 1971 és 1975 között a Művelődési Minisztérium Nemzetiségi Igazgatóságának igazgatója, az idősebb testvér, mint felettes is mondhatja: „Ne aggódj az állásodért.”

Először arra gondolok, ha nem lettem volna Marosvásárhelyen 1976-ban, és nem találkozom később a szerzővel, akkor nem tudnám, milyen lehet „négernek lenni más hazában”. Nem tudnám, ki az a költő, aki minden esztendőben szóba került, és mint búvópatak, a könyvben is fel-fel tűnik: „Szőcs Kálmán a barátom, akinek apja illegális kommunista volt, az anyját Auschwitzban égették el, aki fél zsidó,negyed cigány és negyed székely volt – egészen rossz koktél  – írta a kommunista hittel megírt versét, ugyanakkor a teljes világfájdalmas verseit is   – aminek az lett a vége, hogy \\'73-ban öngyilkos lett.” „Kamaszlábú éveim szaladnak, / Hiába hívás és felnőtt szigor...” (Szőcs Kálmán) – jut eszembe ez a Látóban olvasott vers, mikor olvasom a könyvet: „Ülök tehát a padlásszobában vagy a kertben, körülülöm a »nagy, közös asztalt«, amelyről Szőcs Kálmánnal kamaszkorunkban álmodoztunk, egyedül csoportosulok... (…) A magam részéről megpróbáltam racionálisan, sőt empátiával megfejteni a román nacionalisták lelki világát, kesergésüket, hogy kilencvennégy évvel Trianon után még csak itt tartanak – de csak a tigris hasonlatig jutottam. A tigris leütötte a zsákmányát, de nem tudja bekebelezni, mert az még mocorog (Bálint György szavaival élve: brutálisan védekezik) s külső tényezők is zavarják a megnyugtató jóllakásban. A tigris ezért ideges, s mint ilyen, kiszámíthatatlan. Nekem számolnom kell ezzel a kiszámíthatatlansággal.” Ezeket a sorokat olvasva pedig mégiscsak azt forgatom a fejemben, hogy nincs szükség erdélyi előéletre, hogy megértsük a diktatúra lélektanát, amelyről úgy vélekedik a könyv írója, hogy „a humor, az irónia, a kacagásra való képességünk megőrzése tette elviselhetővé a legnehezebb pillanatokat.”  2009 szeptemberében Korpa Tamás így tudósította Bárkaonline-t a berekfürdői írótábor kirándulásáról: „A nagyrábéi Kossuth Lajos Művelődési Központ Galériájában készül felolvasásra (…) Gálfalvi György (aki készülő könyve hangulatát illusztrálandó olvasott fel, komoly dolgokról, kellő iróniával és távolságtartással, tudniillik a »komoly dolog« a róla szóló szekus-akták alapján történő ön-múlt-reflexió).”[1]  Akkor ez a felolvasás Margaret Bourke-White 1938-as fotói között zajlott. Visszanézve a fotókat – többek között Szálasi, Teleki, Horthy, Rátz portréját – eszembe jut, hogy Gálfalvi György szinte minden könyvbemutató alkalmával elmond egy történelmi példát, mert azt mondja, nem hagyja nyugodni az „öregkutya-ösztöne”. Már nem magát, hanem a szeretteit félti: „1936-ban Radnóti Miklós megírja a maga Járkálj csak, halálraítélt! című kötetét, és a »fürge barátok« megdorgálják, hogy ne légy ilyen pesszimista, erre ezeket a barátokat már 1942-ben szorgalmasan agyonveregetik, a bogárnyi zajjal Radnóti felé repülő golyók pedig 1944-ben érnek célba. Egyedül Bálint György mondta róla, hogy az ítéletet kimondták, jogerős, csak a végrehajtás időpontja kétséges még.”

 „...semmi nincs lezárva. – írja Markó Béla, a barát, a harcostárs kötetéről – És nem is lesz, ha nem próbáljuk elmondani, hogy milyen is egy zsarnoki rendszer, hitelesen, pontosan, meggyőzően, ahogy ő teszi. Egyébként feltámad a múlt. Egyetértek vele, 1989 után nem lett igazán más világ. De lehetett volna, és még mindig lehetne.” Én pedig Szűcs László szerkesztővel értek egyet, aki így ír Gálfalvi kötetéről: „Részben klasszikus memoár, részben különböző kérdezőknek adott nagyinterjúk, életút-beszélgetések alkotják a Kacagásainkat, olykor elkerülhetetlen átfedésekkel, ismétlődésekkel, amelyek viszont éppen az elmondottak, illetve az akkor történtek felidézésének a hitelességét erősítik.”[2]

Utoljára 1989. december 10-én volt bent a Szekuritátén, a parancsnoki szobában: „...Marieş arra kért, ne fenyegessem. Tehát én, Gálfalvi György, a parancsnokot ne fenyegessem, akkor volt az, amikor rám szólt, hogy »eddig tűrtük, de most vége, nem tűrjük tovább a disznóságait.« Mondtam, hogy »megmondtam önöknek, hogy nem okos dolog a szomszédból ellenséget kreálni«, mire rám szólt, hogy ne fenyegessem. Én fenyegetem, mondom, »itt vagyok két ember között«, nem akartam mondani, hogy két sintér között állok...” Azt is mondja Gálfalvi az Elek Tibor által készített interjúban, hogy „nem írtam ki egyetlen besúgómnak sem a nevét (...). Én nem írtam ki, mert az illető valamikor a bajtársam volt, s tudtam, hogy ez nem kívánt hullámokat vethet, mindenkinek van testvére, rokona, baráti köre, és elszörnyedhetnek: ezt nem gondoltuk volna. Persze, hogy nem, én sem gondoltam volna, hogy valakiről, akit évtizedek óta ismerek, aki még 1989 után is benne van az RMDSZ választmányában, egyszer csak kiderül, hogy évtizedekig jelentett rólam, és más bajtársairól is (…). Tele voltam kételyekkel, hogy nekem jogom van-e ahhoz, hogy ezeket a dolgokat elmondjam, és tulajdonképpen megbélyegezzem.”[3] 2012-ben, mikor ismét Marosvásárhelyen jártam, Gálfalvi György mutatta be a várost. Én 1976-os emlékeimet kutattam, neki minden házhoz, szoborhoz volt egy-egy története. A Petőfi téren is elmesélte az első szabad március 15-ei emlékeit, szinte szóról szóra megtalálható a könyv utolsó interjújában: „Nekem a legemlékezetesebb az egészből nem a vastaps volt a versekre, nem a hatalmas tömeg, fel a vároldalig, hanem mikor elénekeltük a Himnuszt, és utána csendben maradtunk. A mai napig is bennem van az a csend...”



[1] „Hévjó berekvízben ázongok”http://barkaonline.hu/helyszini-tudositasok/1113-fdgfdgfg.
[2] Közelmúltunk kacagtató tragikuma – http://erdelyiriport.ro/kultura/kozelmultunk-kacagtato-tragikuma.
[3] Zörgő dióhéjak – http://magyaridok.hu/lugas/zorgo-diohejak-632374/.  

 

Gálfalvi György: Kacagásaink. Noran Libro Kiadó, 2016.

Megjelent a Bárka 2016/5-ös számában.


Főoldal

2016. november 11.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Hírek
Arany János szépirodalmi és esszépályázatPályázatot hirdet a Színházi Kritikusok CéheHét ország írói szerepelnek a tizedik Margó Irodalmi Fesztivál és KönyvvásáronKönyvtárlat VII. – Játékos évad
Versek
Kiss Ottó: Állatok, erdő, bátorságFilip Tamás verseiFarkas Wellmann Éva parancsolat-verseiTurai Laura versei
Prózák
Onyanyi munyu, avagy bevezetés a kútológia elméletébeAutóink egészsége mindannyiunk érdekeHajós Eszter: Virágot gyógyítaniFerdinandy György: Portréfilm
Kritikák
A csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről A romlékony anyagon túlHáta mögött délPárkapcsolati kórkép
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Vörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: RendezésV á r k e r t i J u l i s k a, avagy a szerelmi bűzfészek
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA