Farkas Wellmann Éva
Kitölteni a mérhetetlen űrt
„mert kapáltak, / öltek, öleltek, tették, ami kell.”
(József Attila)
Mi minden a múlt? Mi minden a jelen? És miképpen határozza meg vagy írja felül előbbi az utóbbit? Miért is gondolnánk részletesebben bele, hogy abban, akik ma vagyunk, akikké lettünk, több száz, sőt ezer év történés-sorozata a felelős?
Ilyesféle és ennél szerteágazóbb, el-elkalandozó gondolatok forogtak a fejemben, miközben a Békéscsabai Munkácsy Múzeumban teremről teremre vándoroltunk a Bárka szerkesztőségének tagjaival, az intézmény kiváló szakembereinek vezetésével. A megújult idővonal-kiállítást terveztük megnézni, de természetesen nem hagyhattuk ki a már bezárt, de még mindig egyben levő elmúlás-tárlatot és a három hetvenéves csabai képzőművész: Gnandt János, Lonovics László és Széri-Varga Géza szín- és formagazdag kiállításait sem. A Munkácsy-képek pedig egyenesen elragadtak, megszüntették a külvilágot. Felmondani mindazt, amit megtudtunk, lehetetlen vállalkozás lenne – értelmetlen is. Az információk amúgy is az adott térben, az egyes tárgyakhoz kapcsolódóan teltek fel élettel; a régészeti részletek rögzítését elvégzik az erre avatottak. Térjünk hát vissza a kósza ötletekhez, gondolatokhoz, amelyek kísérték ezt az élményt.
Kezdjük például ott, hogy milyen esetleges, hogy mit mutat meg magából a múlt, milyen arcát fordítja felénk. Hogy hol érhető tetten. Mikor mi fordul ki egy építkezés vagy szántás során. Ahogy az egyes valóságszilánkok egymásra épülnek, esélyünk lehet kirajzolni történeteket, érzéseket, indulatokat. Elég egy-egy véletlenül felbukkanó lelet, és máris tovább íródik a mese, színesedik. Persze, egy adott ideig gond nélkül visszalátunk, akár írásos emlékek segítségével, de a még távolabbi, foszladozó múlt igenis rászorul a fantáziánkra. Egyre kevesebb a mozaikdarabka (néha szó szerint), ki kell tölteni a mérhetetlen űrt. Itt sietnek segítségünkre a régészek, akik tudásukat, tapasztalataikat mozgósítva, meglátják egy-egy kósza karcolásnak, kopásnak, anyaghibának az értelmét, és eligazítanak ebben az útvesztőben. Szégyen, nem szégyen, alapvetően kiskorunktól kezdődően történetfüggők vagyunk. Érdekelnek a regények cselekményláncai, a hírességek élete, az ismerősök sztori-mesélése. (Hogy a kósza pletykákat már meg se említsem.) Az új csabai állandó kiállítás ezt az igényünket is kielégíti: egy idővonalat képez, amely egyfelől a térség eseményeit tárja fel, de közben folyton kitekint a világ nagy történéseire. Így tulajdonképpen teljes szinkronitást kapunk, egészebbet, mint azok, akik tulajdonképpen megélték ezeket a korokat, hiszen még száz évvel ezelőtt is rendkívül akadozva és véletlenszerűen jutottak el a hírek egyik helyről a másikra, még országon belül is. A jelenhez ráadásul mindig kapcsolódik egy összegző látószög, még ha tudjuk is, hogy elég újabb száz év, és már a mi életvitelünk, szemléletünk fog megmosolyogtatóan érdekesnek számítani.
Rendkívül rokonszenves vonása a történetírásnak és a muzeológusok gondolkodásának is, hogy folyamatosan egyre több mindent tekintenek történelemnek. Diákkorom enyhén porszagú történelemkönyvei után üdítő élmény rátekinteni az élet legkülönbözőbb vetületeire. Látni, hogy évszázadokkal ezelőtt milyen állatok birtokolták a tájat, az emberek milyen eszközökkel igyekeztek megbirkózni az alapvető gondokkal, mivel fizettek, milyen fegyvereket használtak, hogyan főztek, de azt is, hogy mindig is létezett hiúság, szépérzék, sőt igény a továbbgondolásra, a művészetre. Az öncélúnak tűnő, mégis életmentő, kreatív többletre.
Hosszú, mélázó sétánk során az is egyértelmű volt, hogy mindenki számára más-más apróság vagy korszak válik ki, nagyítódik fel, érdeklődése vagy pillanatnyi lelkiállapota függvényében. De az is kiderült, hogy ugyan az egyes korok, népek tárgyai minőségben vagy díszítésben igencsak elüthetnek egymástól, azért az alapvető dolgok nem változtak az idők során.
És minden együtt van valahol, bennünk. A használati vagy harci eszközök használatának a tapasztalata, a haláltól való félelem, az átalakult vagy megszelídült hiedelmek, az átöröklődött tanítások vagy rögeszmék, a meg sem magyarázható reakciók egy-egy váratlan helyzetben mind tárolódnak valahol a tudatunkban, mozdulatainkban.
Nézzünk hát szét a múzeumban, hogy szétnézhessünk magunkban is!
