Vass Edit
Hirundo
Ahogyan a körülötte élő állatokat, növényeket, időjárási elemeket elődeink megnevezték, abból nemcsak az tükröződik, hogy szintézisben éltek a környezetükkel, hanem az élet, a természet tisztelete is jól körvonalazható. A magyar néphit Isten madarának vagy Istenfecskének hívta a közönséges füsti fecskét, amely a mai napig erősen kötődik az emberhez, hiszen fészkét az eresz alá építi és egykor számos hiedelem fűződött hozzá. A babona szerint ahova ez a kedves madárka fészkel, oda nem csap be a menykő és szerencsét hoz a ház lakóira. Ellenben ha lerombolták a fészket, azzal szerencsétlenséget hoztak magukra. A hosszú és rövid távú időjóslásban egyaránt szerepet kaptak, hiszen esőre számíthattak, ha ezek a kis madarak alacsonyan cikáztak, megjelenésük a jó időt, a tavaszt, távozásuk az őszt harangozta be. Régen azt gondolták, hogy a hideg idő beálltával a fecskék nem költöznek el, hanem a nádasokba mennek, ott pedig halakká változnak, ami nagyon hasonló a kínaiak hiedelméhez, akik szerint a tengerben, kagylóba bújva vészelik át a telet, hogy tavasszal újra visszatérhessenek
Herbert Aniko aka Haniko, Rugógyár Galériában rendezett kiállításának főszereplői a fecskék voltak, és ezekkel a munkákkal nemcsak a mindannyiunk által jól ismert környezeti problémára reflektált, miszerint vészesen fogy a Magyarországon fészkelő fecskék száma, hanem fel is tudta eleveníteni azt a tiszteletteljes attitűdöt, ahogyan ezekre a madarakra tekintenünk illene, ugyanúgy, ahogyan elődeink is tették. A békési származású képzőművész, aki már korábban is merített az orientális művészet formavilágából, munkáihoz a Hirundo címet választotta, ám a szó japán csengésének ellenére egy latin kifejezésről van szó, amely fecskét jelent. Nagyon alapos kutatómunka után készült el a kiállítás anyaga, amely egy kivételesen koherens és komplex egységet mutat, miközben Haniko korábbi munkáihoz is több szállal kapcsolódik. A képek alapanyaga elsősorban a jól alakítható, egyszerre merev és rugalmas papír, amelyet néhol műbőrrel vagy éppen piros cérnával kombinált a képzőművész, illetve az akvarell finom tónusaival tette légiessé a színvilágot. Ezek mindegyike visszatérő elem Herbert Aniko művészetében, a piros cérna a korábbi Rejtett kert című kiállításának ugyancsak hangsúlyos eleme volt az ég és a föld összekötőjeként.
A Hirundo képek öt elemből álló sorozatot alkotnak. E műveken Haniko szubjektíven sűrítette össze mindazokat a hiedelmeket és valós információkat, amelyek a fecskékhez kötődnek. A sorozat első darabja az ember és a madár békés együttélését mutatja, a középpontban álló lányalak szeretetteljesen hajol a hozzá szálló fecske felé, a tó illetve a halformák pedig a népi hiedelemvilágra utalnak. A második képen a lányalak és a madarak már nincsenek ilyen szoros kapcsolatban, ami többféleképpen is értelmezhető: valaki vagy elmegy a probléma mellett, vagy a fecskék megsegítésére irányuló igyekezete tűnik hiábavalónak. Míg az előző alkotáson még látható egy fészek forma, addig ezen a képen a baljóslatú, sötét felhők között ijedten repkedő fecskék már nem találják az otthonukat. A sorozat harmadik darabja egy fecskefészek megsemmisüléséről tanúskodik, a negyedik pedig arról, hogy sokkal kevesebb fecske tér vissza a költözés során Afrikába, és a fészkek, tulajdonosok híján, üresen árválkodnak. A záró képen a madarak színének kivilágosodása a befogadó értelmezésétől függően egyszerre lehet reménykeltő vagy éppen elszomorító: az eltűnést és az újjászületést egyszerre jelölheti. Az emberi alak hiánya miatt mégis inkább borúsabbnak tűnik ez a végkicsengés, hiszen a fecske már nem tér vissza az emberhez, nem valósul meg az a körforgás, amely a természet rendjét jelezte évezredeken keresztül. A Hirundo sorozat egyes darabjaihoz Farkas-Zentai Lili írt érzékeny, pár soros, cím nélküli szabadverseket, amelyek a kiállításhoz készült kiadványban olvashatóak és párbeszédbe bonyolódnak a képekkel. Ezek közül talán a legmegrendítőbb a negyedik alkotáshoz íródott: „Tenyerében hetednaponként vihar dúl. Ilyenkor egyetlen intés sem lehetséges visszafelé. Ölelő semmi szélben száll a lezárt kárhozat. Nem marad.” Az utolsóban pedig Kosztolányi Dezsőre találunk egy utalást: „az az úr álmodik”, aki fiatalkorában a szinte még gyerek Lányi Hedvignek küldött titokban szerelmes leveleket, akit fecskelánynak nevezett.
A kiállítás anyagának másik része kilenc kisméretű kollázsból áll, amelynek Haniko a Fecskék és hullámok címet adta Paula Bohince költeménye után (a verset Okamoto Shuki japán festő műve inspirálta). Az amerikai költőnő művét a szerző hozzájárulásával Herbert Aniko fordította le magyarra, ám nem ez az egyetlen irodalmi vonatkozása ezeknek a munkáknak, mert az egyik képen például Arany János A madár, ha nem dalolhat kezdetű verse szerepel. A kollázsok nem nélkülözik a finom humort, sokkal játékosabbak, mint a Hirundo sorozat darabjai, ezzel ellenpontozza a téma szomorú aktualitását és egyensúlyt teremt. Az egyiken egy könyvből kivágott idézet (IX.) vagy másutt egy lomtalanítás alkalmával megtalált gyakorlófüzet egyik oldala (VIII.) mosolyogtatja meg a befogadót. Visszatérő elem a piros cérna, a fecske vagy a lány alakja, továbbá a Hirundo képek bizonyos formáinak megismétlésével teremt erős kohéziót az egyes darabok között.
Az elmúlt években egyre több művész kongatta már meg a vészharangot azzal kapcsolatban, hogy az emberi mohóság, butaság, figyelmetlenség milyen súlyos károkat okoz az élővilágban, vagy hogy civilizációnk fenntartása visszafordíthatatlan károkat okoz a környezetünkben. Gyomorba vágó műalkotásokkal, drasztikus eszközökkel próbálják felhívni a figyelmet az ember kártékonyságára. Herbert Aniko Hirundo sorozata pont azért tűnik ki ezek közül, mert visszafogottabb módon, ám semmivel sem kevesebb határozottsággal figyelmeztet a fecskék védelmére, és ezzel párhuzamosan az élet és a természet tiszteletére. A budapesti Rugógyár Galériában 2019-ben rendezett kiállítás a Magyar Madártani Egyesület és Jane Goodall Intézet együttműködésével jött létre.
Megjelent a Bárka 2020/1-es számában.
