Farkas Ádám (1944) Munkácsy-díjas szobrász szobrászatának anyaga a kő, a bronz és a fa. Már pályája korai szakaszában a nonfiguratív térplasztikák, domborművek és érmek komponálása felé fordult, központi problematikája az elvont plasztikus formák, testek térbe helyezése. Az 1975 és 1980 között készült nagyméretű domborművei a hullámvonalra, illetve a hullámvonalak plasztikai-optikai hatására épültek. A 80-as évek kezdetétől a kötött és szabad, a konstruált és a képződött, a mesterségesség és természetesség jellegét, atmoszféráját hordozó formák feszültségére, ellentétére komponált műveket alkotott, amely tendencia a 90-es évek második feléig végigkíséri és egységessé teszi szobrászatát. A 90-es évek munkáin fontos elemként jelent meg a spirális, a csavarodás motívuma. (Artportal)
TÉRHAJLATOK ÉS ÁTHATÁSOK – Farkas Ádám életmű-kiállítása
2015.09.18. – 2015.11.22.
Ferenczy Múzeum, MűvészetMalom
Szentendre, Bogdányi út 32.
A kísérőtárlatban részt vevő művészek:
Baráth Fábián, Baráz Tamás, Bobály Dávid, Dóra Emese, Erős Apolka, Farkas Zsuzsa, Farkas-Pap Éva, Gilly Tamás, Gwizalda Dáriusz, György Irma, Heim Péter, Horváth Tünde, Ilka Rita, Józsa Pál, Kiss Dani, Kontur András, Kosina László, Lelkes Márk, Máthé Krisztián, Melkovics Tamás, Merész Máté, Nagy Imre, Németh Csaba, Pelcz Benjámin, Polgár Botond, Portolani Gina, Restyánszki Attila, Retkes Máté, Sallay Dániel, Turcsány Villő, Varga Melinda, Varjas Kató
Farkas Ádám
Deák Csillag
Kavics a nyelv alatt
A szentendrei MűvészetMalomban lecsupaszított belső terekben és kint a szabadban láthatók a művek. Sehol nincs csobogó patakvíz, égbe törő fa, a zúzalékkő és a cipőtalp találkozása csikorgó hangot ad. Az idő úgy tűnik elő, hogy dermedtsége az, ami szép, ami vonzó. Felesleg nélkül. Az elveszett, lehántott anyag, kődarab súlya láthatatlan. A jelen nem lét utat nyit a formázott, formált, vésett, rovátkált, hajlított, megmunkált anyagnak, a körül határolt térnek. Míg egy versláb javítható, egy verssor átírható, egy versszakasz átrendezhető, addig egy szobor védtelen, befejezetlenül is egész. Javítható, de inkább mondanám, a szobor javíthatatlan. Törhető, zúzható, új tárgyként lehet szemlélni, miközben elveszett múltja révén üressé válik. Farkas Ádámnál semmi sem üres. Nem megy el a trend mellett (Holdlakó, 2000), inkább felhasználja az anyagtalanságot, hogy ne tagadja meg a kő élményét, sejtését. Mert a kő által Farkas Ádám sejtet, visszavisz az időben, nem azért, mert archaizál, a múlthoz kötné alkotói kedvét és fegyelmét, művészi törekvését.
Holdlakó, 2000
A kavics beszédformáló eszköz Demosztenésznél, Farkasnál cél, sőt tartalom. Az egyszerűség formáló erejét használja fel (Háborús gépezet, 1982), hogy önmagát kifejezze, elmondhassa véleményét a világról.
Háborús gépezet, 1982
A művész 1988-ban a villányi kőbányában a természet által „megmunkált” amorf kődarabok közé egyetlen tükörsimára polírozott kőkockát helyezett el. Az ember is a természet része. Farkas Ádám ezzel a gesztussal visszahelyezi önmagát oda, ahonnan való, ahonnan sohasem tud kiszakadni, mindvégig ott gyökeredzik. A budai panoráma tapintható makettjét a Vigadó térnél, a villamosmegálló mellett találjuk meg. Segítségével a vakok és gyengén látók is gyönyörködhetnek az impozáns látványban. A gesztus szabadságában ott az emberi közösség összetartó ereje, a megszólalás lezsersége és súlyossága.
Tradíció és avantgard találkozik egymással a művekben, itt nincs szívkilökődés (rejekció), a kőszív él, dobog, a hagyomány formái időtlenek, sallangmentesek, szokatlanok, bár aki a természetet járja, kőfejtőbe téved, nyitott szemmel jár-kel, előbb-utóbb belebotlik ezekbe a formákba, testekbe. Farkas Ádám nemcsak természetpárti (Fúrt szobor, hármas csavar, 1993), a természet primátusát szem előtt tartó művész, de ellenerőként a képzeletét tárja és használja fel. A szobrok dimenziói dinamikusak, csavartak, nem spirálok, nem akarnak valahova visszatérni, kitérni, csak léteznek, ahogy az egysejtű is. Nyomait ismerjük, kövületté váltak.
Fúrt szobor, hármas csavar, 1993
Ferenczy Istvánról írta Fülep Lajos: Korszak kezdődik vele, nem, a kezdet kezdődik, és ő maga a korszak (Fülep Lajos: Magyar szobrászat, Nyugat, 1918, 10.szám). Ma Farkas Ádámról mondhatunk hasonlót. Nem elődök nélküli, de olyan utat járt és jár be napjainkban is, amely a kivételesség, az egyediség bélyegét hordozza. Alkotásmódjának alakulását mégsem a honi tradíció ösztönözte, hanem az 1960-as franciaországi élményei, illetve Emile Gilioli műhelyében folytatott tanulmányai. „A szobrászat káoszteremtés a rendben és rendteremtés a káoszban. A szobrászat programozott kudarc, mert mindig van nézet, ami jobb is lehetne. A szobrászat folyamatos szerelem, érzelmi, érzéki viszony az anyagokkal. A szobrászat a változás kifaragása az időből, végtelenített végesség. A szobrászat a formák filozófiája, irodalma, festészete és zenéje. A szobrászat a tér definíciója, a megfoghatatlan megfogása. A szobrászat játék, ahol a személyes életen túli lét a tét. A szobrászat rejtett célja az ismeretlen megérintése.” – fogalmazta meg művészeti törekvését Farkas Ádám.
Absztrakt szobrok, mívesen formáltak, ritkán csiszoltak, az érdesség uralkodik, időnként a matt fény van jelen, a simaság. Az áttörések, az áthajlások a kötődést, az elszakíthatatlan szálakat jelzik, hogy valahová tartozunk (Fehér oszlop, 1992).
Fehér oszlop, 1992
Lehet az egy tárgyi világ is. Farkas Ádám merít, de nem halász, kifog, de hallgatásba burkolja a kavicsot, rábírja, hogy önmaga valljon színt, ki ő és hogyan született. Ez párbeszéd az anyag és az ember között (Kőhajó, 2002).
Kőhajó, 2002
Élet és halál között, a nyugalom és a mozgás között. A térbeli tömbök, formák masszívak, olykor törékenyek, fekszenek, mégis az égbe törnek, az ég felé hajlanak. Relief formájukban is. Mintha egy torz angyal nyújtózkodna felfele, vissza a Paradicsomba. Farkas kivételes erudíciója teszi lehetővé számára, hogy nemcsak átfogóan gondolkodjon a kimondhatatlanról, ezzel kapcsolatos szellemi odüsszeájáról, hanem formába is öntse, mert semmi sem adott, semmi sem nyomtalan. Nyomolvasó, nyomkereső.
A törés alakzatait (asszimetria, diakrónia, egyenlőtlenség) látjuk, egységbe fogva, tartva, rendezve. A tárgyak idegensége, szokatlansága, egyedisége hogyan lesz kapoccsá, lélegzetté, álommá. Az időtlen horizontból hogyan lesz emberi horizont, belátható világgal. Tapinthatóvá. Az organikus miként is lesz emberivé (Sarkos Möbius, 2015).
Sarkos Möbius, 2015
Hullámzó fénnyé, árnyékolt térré. A mai ember még vagy már nem humanoid, nem robot, nem bábú, nem hasonmás, nem mesterséges intelligenciával bíró lény, hanem emberi gesztusokra képes, szenzorok nélkül, szénalapú élő szervezet. Még nincs kontrollbolygónk, ahol meg tudnánk vizsgálni, az evolúció miféle más értelmes lényeket tud alkotni.
Művei úgy lesznek aktuálissá, hogy kilépnek a mindennapokból, általános érvényűket sugározzák. Zenélnek, ritmusuk van. Titkuk. Megfejthetetlen. Tudja, amit József Attila is tudott (Maradj fölöslegesnek,/ a titkokat ne lesd meg./ S ezt az emberiséget,/ hisz ember vagy, ne vesd meg./), a magáétól eltérő szubjektivitás erény, nem leküzdendő akadály, hanem emberi vonás, ezáltal vagyok, aki vagyok. Ahogy érintek, ahogy tapasztalok. Farkas Ádám hagyja a tradícióban rejlő tapasztalatot érvényre jutni, őriz és megújít. Akkor is, ha láthatatlan szál köti a másikhoz, az élethez, a műhöz. Az érintésben válunk elevenné. Humanoiddá soha.
Kölüs Lajos
A másik felé tartó út
Farkas Ádám mint parkour? Lebeg a levegőben, átrepül a céltárgyon és tudja, hova fog érkezni? Menekülne valahová? Mintha nem lennének előtte határok, folyamatosan felül múlja önmagát. Az igazi akadály nem a tárgyban leleledzik, hanem az elmében. A helyváltoztatás művésze, szobrásza, sohasem pózol, nem csak a városi teret használja, hanem a természetben lévő tereket is, művei megváltoztatják a térről és időről bennünk élő szemléletet. Az alkotások életeleme a mozgás, ha egy nap is kimaradna mozgás nélkül, a világ összedőlne, a parkour játék és Farkas Ádám szobrai megtanítanak arra, hogy ne add fel, ha el is esel, állj fel és fuss tovább.
Tudom, hogy ez szentségtörés, mert Farkas Ádám nem űzi az említett extrém sportot, ám nonfiguratív és organikus szobrászatát mégis a szabadság, a széles látókör és egyedi stílus (erő és forma) filozófiája, a mozgás szépségének és dinamikájának hangsúlyozása, a valamin való keresztüljutás és megérkezés, a gravitáció legyőzése jellemzi (Eklipsz, 2012).
Eklipsz, 2012
Az élet akadályokból és kihívásokból áll, melyeket le kell küzdeni ahhoz, hogy előrelépjünk, sugallják a művek. Bennük a természetesség, a mozgás uralkodik, ahogy a folyékonnyá váló víz teszi, árad, nem ismer gátakat. Alkotása így lesz mindennapra szóló lecke az életről, a mozgás esztétikumának (a mozgás folyékony és sima, ütközésekkel teli, a kettő egyensúlya a döntő), a szabadság kifejezésének és a pozitív energiák áramlásának a megtestesítője (Kerekes kőkukac, 2000).
Kerekes kőkukac, 2000
Nem az a kérdés, hogy egy parkour felmászik valamire, hanem az, hogyan mászik fel. Farkas Ádám művei esetében sem az a kérdés, avantgard, organikus, konstruktív művekről van-e szó, hanem miként is vannak megalkotva, milyen belső energiát és feszültséget hordoznak, oltanak ki, teremtenek újjá, akár a természet, az adott tárgy belső természete ellenében is (Pipás kakas, 2002). Saját útját járta és járja. Esetében is elmondható, az út a csönd ösvénye, mindegyik műve az érintésre, a saját érzékeinkre hat. Életművét látva, műről műre úgy halad, mint a macskák, csöndesen, puhán és kecsesen.
Pipás kakas, 2002
Szobrait olyan motívumok jellemzik, amelyekben jelen van a kapcsolat, kapcsolódás, az érkezés, egyensúlyozás, ívelés, ugrás, átugrás a két akadály közötti rés fölött, lengés, ahol egyik tárgyról a másikra lendületből átlendülünk, felmászás, tolás, gurulóátfordulás, elrugaszkodás, az összetartás és a nyugalom pillanata. Farkas Ádámnak is fontos, hogy harmóniában legyen a természettel, eközben nemcsak látja, felfogja a terepet, az időt és a tért, hanem kreativitással alakítja, átrendezi, formálja az említett elemeket.
Ha a közönségesnek magasabb értelmet, a megszokottnak titokzatos külsőt, az ismertnek az ismeretlen méltóságát, a végesnek a végtelen látszatát kölcsönzöm, romantizálom azt. – írja Novalis a tizennyolcadik században. Bergson nyomán, aki szerint a művészi alkotás, a természeti növekedés és az alkotói ösztön ugyanonnan ered, Alfred A. Barr művészettörténész 1936-ban megalkotta az organikus szobrászat fogalmát. Organikus (belső, szoros kapcsolatban lévő, egész, egység, dolog), amelynek részei elválaszthatatlan egységet alkotnak.
Farkas Ádám nem imitatív (utánzó), a tárgy belső törvényeit fejti fel teremtő módon. Romantizál, miközben nem antropomorfizált formákat hoz létre, de ez egy paradoxon. Absztrakt módon, a gondolkodás által mégis emberi mű az, ami keze nyomán születik (Fekete kontyos, 2000).
Fekete kontyos, 2000
Emberi teljesítmény, ennyiben antropomorf. A hagyományos szobrászat jellemzőit Herbert Read a következőkben foglalta össze: a felületek tapinthatósága, az összefüggő, sík felületekkel határolt tömeg, valamint a tömeg súlyosságának érzete. Farkas Ádám szakít ugyan a hagyományos szobrászattal, de idoljainak kimetszései, hiányai, az íves és kerek formái továbbra is a tömegformálás és téralakítás rendszerében maradnak, még akkor is, ha az időtlenség érzetét keltik.
Kritikus attitűdje érzéki kifejezéssel és benyomással, evidens motívumokkal párosul, tárgyainak jelentéstartalma sokrétegű, nála a gondolat nyitott, a művek szerialitása a forma konkrétságát, változatosságát, kimeríthetetlenségét hivatott bemutatni, feltárni (Holdjáró, 2000).
Holdjáró, 2000
Fontos a látvány, a mű szokatlan, nem várt nézőpontja konceptualitást sejtet, de inkább itt az intuitív látásmód az, ami hat, ami érvényre jut. És ebben rejlik társadalom kritikai aktualitása, a megcsontosodott struktúrák és viszonyok, szemléletek ellen küzd. Mert látni, hogy Farkas Ádám magán a művön belül is küzdelmet folytat önmagával, hogy elkerülje a sablonokat, az önismétlést, a megcsontosodást, az elzárkózást, a bezárkózást, és mindig az eredet alapján álljon, és elkerülje az eredetiség látszatát.
Nem kerüli ki a transzcendentális, spirituális kérdéseket, művei felfoghatók úgy is, mint a Másik (a radikálisan más) én szférájába való váratlan betörést (Darida Veronika: Túlléphetünk az etikán?, ÉS, LIX. évf., 43. szám, 2015.10.22.). Farkas Ádám művei emberi tapasztalások, egy másik arc látása és evidenciája, hogy itt nincs visszatérés, nincs körforgás, hanem a Másik embert hívjuk, a másik felé vezető útját nyitják meg a művek. Celan másként, de ugyanezt mondja: a személyesség a tőlem a másik felé tartó út.
Műveinek harmóniája, organikussága a torzításon, a töredékességen alapszik. A teljesség a tökéletlenségen keresztül nyeri el igazi értelmét. Nem idealizál, formakapcsolatai, térviszonyai a műből állnak elő, természetes módon (Vázán űlő kakas, 2002).
Vázán űlő kakas, 2002
Valami megbillenni látszik, de csak látszik. A megbillenés jelenti a helyrerakást, a megőrzést, a pillanat örökérvényűségét. Nem véletlen, hogy a kiállítás címe: Térhajlatok és áthatások. Egyfajta szellemiség manifesztálódik, ível és csavarodik, tömbösödik, formák simulnak egybe, egyesülnek, negatív és pozitív ellentéte tűnik el és válik láthatóvá. A forrás mint eredet mindvégig a művek legbensőbb része, benne a sorsszerűség, a véletlen formáló ereje.
