Boros Judit
Munkácsy Gyulán
Czeglédi Imre: „Nem szeretne festő lenni?”
Munkácsy Mihály, a legnagyobbnak tartott magyar festő születésnapját megünnepelni mindig öröm. Munkácsy kétségkívül zseni volt, ritka tehetséggel és szorgalommal megáldott ember, aki Magyarországról indulva Franciaországban bontakoztathatta ki képességeit. Hogy az ő nevéhez ragadt a „legnagyobb” jelző, ennek jogosságát életműve igazolja, mégis látnunk kell, hogy önmagában az életmű, a festett képek összessége ehhez nem lett volna elég. Ahogy nem volt elég Székely Bertalan, vagy Vaszary János esetében – hogy csak két olyan festő példáját említsem, akikből, ha nem itthon élnek és dolgoznak, hanem Munkácsyhoz hasonlóan bekapcsolódnak a nemzetközi műkereskedelem által mozgatott művészeti életbe, ugyanúgy lehetett volna „legnagyobb”. Vagyis az ünnepen, az ünneprontás szándéka nélkül szálljunk egy kicsit magunkba is: Munkácsyból Magyarországon élve nem lett volna a „legnagyobb magyar festő”, hiányzott volna ehhez az inspiráló közeg, az igazi megbecsülés, a megélhetést biztosító vevőkör, és még sorolhatnánk. Az ünnepi alkalomra Czeglédi Imre, Gyula és környéke egyik legjobb ismerője, összefoglalta eddig megjelent publikációinak anyagából mindazt, ami Munkácsy gyulai jelenlétéhez köthető.
A karcsú kötet, amely elsősorban tisztelgés a város egyik nagy fia előtt (még akkor is nevezhető annak, ha nem ott született, és nem töltötte teljes gyermekkorát Gyulán), alkalmi kiadvány, amely nem tudta eldönteni, hogy inkább a tudományosság vagy a népszerűsítés irányába menjen el. Mindkét lehetőségnek vannak előzményei Czzeglédi Imre Munkácsyról írott könyveinek sorában. Így vitathatatlanul tudományos műnek, bár nem a művészettörténet, hanem a családtörténet tudományába tartozónak minősíthető a 2001-ben kiadott, majd 2007-ben megismételt Munkácsy ősei és rokonsága, de inkább a tudománynépszerüsítés ágához tartozik az 1963-as Munkácsy Gyulán, vagy az 1975-ös Munkácsy Békéscsabán. Természetesen itt sem a művészettörténet, hanem a helytörténeti tudomány népszerűsítésére gondolok. De valamennyi ilyen kiadvány hozzájárul a művészi pálya jobb megismeréséhez, az olyan értékes adatok, mint a Munkácsy édesapjának születési adatait feltáró keresztlevél, fontos félreértések tisztázását segítik elő; egyes közzétett anekdoták segítséget nyújtanak a művész társadalmi kapcsolatainak megismeréséhez, hozzájárulhatnak egy-egy kép történetének feltárásához, provenienciájának leírásához. A családtörténet és a helytörténet, illetve a művészettörténet kölcsönösen szolgáltathatnak adatokat egymásnak, kiegészítve az egyik vagy másik által rajzolt képet.
Munkácsy ifjúkori éveinek megismerése, az ehhez kapcsolódó, sokszor szándékos félremagyarázások tisztázása nagyon fontos. Ez Czeglédi Imre évek óta tartó kutatásainak egyik tiszteletreméltó célja. És ezt szolgálja a friss gyulai kiadvány is, még akkor is, ha valójában minden lényeges tartalmi közlendője korábbi publikációkból ismerhető volt.
A könyv anyaga három jelentős gondolati egység köré szerveződik. Az első azt a kérdést érinti, hogy volt-e köze Munkácsy családjának a bártfai Liebekhez? Ha lett volna, amint ezt a különböző Munkácsyról szóló cikkek állították, akkor Munkácsy igénybe vehetett volna egy ösztöndíjat tanulmányai elvégzéséhez. Mindaddig, amíg Czeglédi Imre elszánt munkával meg nem találta Munkácsy édesapjának keresztlevelét, úgy tűnt, hogy a festő egy jelentős támogatástól esett el. A keresztlevél azonban egyértelműen bizonyítja, a két Lieb család nem állt rokonságban egymással. Én pedig azt tenném hozzá, hogy ha ez a rokonság fennált volna, akkor a Munkácsy születése előtt alig hatvan évvel tett alapítványról a Lieb (Munkácsy) családnak biztosan tudomása lett volna. Hiszen, és ez Czeglédi Imre másik fontos állítása, mind a Liebek, mind a Reökök viszonylag jól szituált polgárok voltak, Munkácsy paraszti származásából egyetlen szó sem igaz. Külön kitér a szerző Reök István, az elárvult Munkácsyt gyermekkorában befogadó nagybácsi személyére, akit Munkácsy francia nyelvű emlékezéseinek fordítói szándékosan rossz fényben tüntettek fel. Reök István pesti ügyvéd volt, aki a forradalom után húzta meg magát Békéscsabán, majd Gyulán és Gerendáson. Művelt, széles látókörű ember volt, nem volt agglegény, szerette unokaöccsét, és a legjobb életpályát próbálta megtalálni számára. De, ismétlem, mindez ismert volt Czeglédi Imre korábbi könyveiből is. Itt kell megjegyeznem, hogy éppen ott, ahol a figyelmetlen kutatókat megfedi, amiért elfogadták a Munkácsy felmenőkre vonatkozó, eléggé meg nem alapozott állításokat, Czeglédi Imre szarvas hibát vét: Munkácsy születési dátumát ugyanis 1844. május 20-ra teszi, miközben mindenki tudja, természetesen ő maga is, hogy Munkácsy február 20-án született. Ugyanitt korrigálnám, hogy Munkácsy pesti mentora nem Ligeti Károly, hanem Ligeti Antal festő volt.
A könyv harmadik állítása, hogy Gyula nélkül Munkácsy aligha vált volna festővé, egyszerre elfogadható és megkérdőjelezhető. Vitathatatlan tény, hogy Munkácsy Gyulára kerülése, betegsége, megszabadulása az asztalosságból, az hogy éppen itt kezdett rajzolni és itt találkozott Szamossy Elekkel, vagyis valóban itt indult el a festővé válás útján, Czeglédi véleményét támasztja alá. Más kérdés, hogy ennek túlhangsúlyozása kifejezetten helytörténeti értékkel bír. Ugyanakkor nem tudható, hogy más körülmények között nem jutott volna-e el Munkácsy ugyanoda. Rendkívüli tehetsége, személyiségének sokoldalusága, szorgalma, odaadása az éppen végzett művészi jellegű munka iránt esetleg más körülmények között is kitűnhetett volna.
A könyv második részében számos anekdotával találkozunk, olyan vissazemlékezésekkel, amelyeket átszíneznek az időközben a visszaemlékező tudomására jutott történetek, stb. Valamennyi ilyen jellegű forrást erős kritikával kell kezelni, egy-egy állításnak több irányból kell igazolódni ahhoz, hogy a művészettörténeti kutatás, amely elsősorban a művekkel, azok értelmezésével, egyetemes és magyar művészeti kontextusával foglalkozik, figyelembe vehesse azt, beépíthesse a művész pályájáról felrajzolt narratívába.
Mindazonáltal kellemes olvasást kívánok mindenkinek, különösen azon olvasóknak, akik Czeglédi Imre korábbi köteteit nem olvasták, így a könyvből megismert információk az újdonság erejével is hatnak rájuk.
Megjelent a Bárka 2015/3-as számában.
