Szilágyi András
A földből kifordított és alvadt
mennyország képei
holó Hóbel László békéscsabai festőművész kiállítása a Csabagyöngye Kulturális Központ Panoráma Termében
Holó Hóbel László egyik kiállított képének címe „alvadt mennyország”. A képköltői címen nem a fekete tej, hanem a „véralvadt mennyország” vízióját értelmezhetjük. A nyugati kultúra legnagyobb hatású előhírnökét, Arisztotelészt, az ókori görög filozófust idézve: „Az emberek többsége szenvedélyre törekszik, mert nincs tisztában azzal, hogy a szenvedély áldozat és küzdés.” A festészet is ilyen szenvedély. De ezt csak az a képzőművész tudja valójában, aki már alaposan megszenvedett és áldozott (is) érte. Nos, holo Hóbel László minden túlzás nélkül, ilyen alkotónak tekinthető – megszenvedett érte!
Visszatekintve a megtett hosszú útra, holó Hóbel László nehezen tudott megérkezni…
1942-ben született Békéscsabán. Az ötvenes évek végén – gimnáziumi diák évei alatt – a legendás Mokos József szabadiskolájába járt festészetet tanulni. A hatvanas évek közepén megismerkedett Gaburek Károly békéscsabai festőművésszel, aki emberileg és szakmailag is támogatta. Békéscsabán, önérvényesítő reakcióként kialakult egy helyi protestáló, a nemzetközi és hazai neo-avantgárd folyamatokat követő, új kifejezési formát kereső fiatal alkotók csoportja. feLugossy László, Mengyán András, Jantyik László, Gubis Mihály, Bereznai Péter, akik életében a társadalmi normák ellen való tiltakozás volt a közös nevező. Következményeként kialakult egy sajátos szubkultúra, amelynek motivációs tartalma: élni, szabadon élni a személyes választáson alapuló önkifejezés lehetőségét! holó Hóbel a szabad élet, szabad képzőművészet kifejezését kereső alkotó, az ideológiai tévelygésében megbízhatatlan, rendszert el nem fogadó – LÁZADÓVÁ vált! A hetvenes és nyolcvanas években – az őt ért rendőrségi megfigyelések után is – megmaradt kívülállónak, bizalmat kereső alternatívnak. A korabeli kifejezéssel élve, kereste a még lehetséges szabadságot. holó Hóbel László a kilencvenes évektől rendszeres résztvevője volt az Alföldi Tárlatoknak, de 2011-ben, a Szentendrei Vajda Lajos Stúdióban megrendezett kiállításának szakmai elismerése, 2012-ben a Gyulai Várszínházban, 2013-ban az Orosházi Képtárban, majd 2014-ben a Jankay Galériában megrendezett retrospektív jellegű kiállítása után már levonható volt a következtetés: a békéstáji képzőművészeti élet kiemelkedő kortárs alkotóját köszönthetjük. Az „ártatlanság korán” túl nem marad más, mint a HITELESSÉG. Így megkerülhetetlen holo Hóbel László művészetének megértéséhez a kortárs békéstáji képzőművészet áramlataihoz való kapcsolódása, amelyben kimutatható a jellegadó párhuzamosság az (új) absztrakt, az (új) expresszionizmus és az art-brut szemlélet között. A kiállított művek nonfiguratív áthatásai között felfedezhetjük az elvonatkoztatott figuraképzés absztrakt expresszionizmusát, a bálványteremtés gesztusát, de nem utolsó sorban a „formátlan színformák” dinamikus erejét. Miközben művei kerülik az elbeszélő tartalmakat, az alapjelek grafikai erősségűek: a kéz, a láb, a testrészek közötti áthatások, a drámai hatású formák a létezés egészének hiányárára utalnak.
Nyers, „a békéstáji földből kifordított képein” a falfirkák absztrakciói, a fallikus nyíltság, az archaikus jelszerűséget kiemelő erő, az egymásra rakódó gesztusok expresszív áthatásai felerősítik az úgynevezett absztrakt expresszionista művészet elemi illemszabályát, azt, hogy nincs olyan szabály, amely korlátlanul érvényes lenne. holo Hóbel Lászlónak van bátorsága magáénak vallani az esetlegest, a véletlent, az enyészetet, az elsüllyedt funkcióvesztett árnyékot. Műtárgyként értelmezve, maga a kiállítás is olyan művé válik, ami látni engedi ezt a fénylő árnyékot, amely az éppen aktuális rendre vetül. Látszólag alig van a két dolognak köze egymáshoz, de holo Hóbel Lászlónak nincs olyan művészi gesztusa, amely ne ezt az árnyékot festené felül. Ennek a szabad expresszív SZENVEDÉLYNEK különös esztétikai értéke rokonítható szabálytalanságában, illetve jellegadó nyers voltában rejlik. Ebben az alkotófolyamatban nem csupán a helyi társadalmi kiszorítottság kíméletlen korlátait, nem csupán a képi kifejezési eszközök elszegényített jellegét, hanem a funkciójukat vesztett anyagok „gátlástalanságát” is képes volt művészetté transzponálni. Következésképpen a kiállításon egy önmagával brutálisan szembenéző alkotó kiemelkedő esztétikai értékű festészetével szembesülhetünk a „földből kifordított és alvadt mennyország” képeiben, az érzékelés „nyers szellemének” igazmondásával.
