Cs.Tóth János
Szobakerékpáron vágtató időtlenség
Egy jókedvű adakozás
Elkötelezetten emberközpontú témaválasztásaival és felfogásának groteszk jellegzetességével Várkonyi János. Általában figurális szürrealizmushoz sorolják, s lehet, hogy maga a művész is így vélekedik saját stílusáról, de képei visszafogott és finom művészi megmunkáltsága sokkal differenciáltabb és bonyolultabb felfogást tükröz, hogy csak egyetlen stílusirányzattal lehetne jellemezni. Evangélikus vallásosságából adódóan – amit neveltetése ajándékaként kapott és befogadott – jelentős lépésre szánta el magát azzal, hogy felajánlott negyven képet a Békéscsabai Evangélikus Egyháznak. Várkonyi János, azaz írhatnánk – egy 1734 óta Békéscsabára jött család leszármazottjának – a Vlcskó nevet is, ha apai ágon mennénk vissza a keresztelési könyvben. Különös dokumentáció a történelmi egyházak anyakönyve, mert megbízhatósága tekintélyt jelentett minden időben. Még az egypárti időben is. E sorok írója Lipták Pál Kossuth-díjas könyvtárossal ballagott a csabai Ligeti temetőbe, a korán elhunyt Gaburek Károly festőművész katolikus temetésére /a pártfunkcionáriusok csak a temető kerítésén kívül álltak, hogy ne kapjanak fegyelmit/. Az elmúlás feletti meditáció közepette a nagy evangélikus templom felé intve jegyezte meg, a festőművésznek is kiváló Lipták Pál: „beírattam a fiaimat az evangélikus egyház könyvébe, ott legalább megmarad a nevük!” Történt ez 1986 márciusában, közel három évtizede. Lipi Bácsi /játékosan így nevezte magát/ a korabeli hivatalnoki trehányságra gondolt ezzel a mondattal. Látva az elektromos információáramlás sebezhetőségét, a hacker-támadások egyre gyakoribb megjelenését, ma még inkább egyet kell értenünk vele.
Három tételben fogalmazható meg az örökre átadott táblaképek tematikája. A szakrális gondolatkörben született képek. Ezek láthatók – magától értetődően – az egyház dísztermének a főfalán. Békéscsaba jellegzetes figurái, illetve Várkonyi János életútjának eseményei ölelik fel a másik etapot, valamint a nyolcvanas évek autonóm alkotásai, amelyek számos kiállítást megjártak.
Festészetében nem csupán megidézi a szakrális világlátást, hanem folytonosságként, a múlt előtti tisztelgésként alkalmazza is azt. Három kép együtteséből áll össze Golgota című képe, amelynek központi alkotása a csabai evangélikus templomból ellopott /azóta elő nem került/ oltárkép pályázatára készült mű egy változata.
A gótikus felfogású, elnyújtott Krisztus-alak konkrétság és metafora egyszerre. A keresztrefeszítés megtörtént, nyomot hagyott a világon. Nem lehet meg nem történtté tenni mindent, ami volt, sugallja Várkonyi a trilógiának is felfogható művekkel. A keresztre feszítéssel kezdődött történet folytatódik, és ebben egy forradalmi pont Luther Márton megjelenése, működése. Nyilvánvaló, hogy megfesteni való feladatot adott ez az örökbeadó számára. Könnyű kézzel alkotta meg a portrét /Luther/, hiszen előképek sokaságával találkozott, és az is segített, hogy édesapja úri szabó műhelyében számos Luther-kabát készült az évtizedek során a csabai lelkészeknek. Van az átadott kollekcióban egy olyan olajkép, ami Várkonyi Jánostól szokatlan, nevezetesen hogy kollázst alkalmaz a Tranoszciusz /szlovák énekeskönyv/ című képen. Az „Erős vár a mi Istenünk…” éneket kottástól applikálja a kompozícióba. Izgalmas a megoldás; kár, hogy több ilyen felülettel nem találkozhattunk Várkonyi életművében. A Betlehemesek címet viselő alkotásán felfedezhetjük azt a kis fényes ablakot, ami felé szimbolikusan megyünk életünk során. Már a korai műveken is alkalmazta ezt a vizuális tételt Várkonyi. Négyzetesen keretezett ablakok a perspektíva szabályai szerint komponálva. Érezteti a befogadóval: a létezés során mi is utakat járunk be, ahol az egyik esemény feltételezi a másikat, de a végcél a fény mögött vár bennünket. Első kiállítása egyikén Tóth Ernő festőművész hívta fel a tárlatlátogatók figyelmét erre a sokszor vissza-visszatérő motívumra, amit azóta is gyakorta megtapasztalhatunk munkáin.
Jézus is abban a dimenzióban vár bennünket, pedig milyen drámai megpróbáltatásokon át jutott oda. Még diadalmasan vonult be szamárháton Jeruzsálembe /Virágvasárnap/. Hiába féltette anyja Mária, látható a Stabat Mater című Várkonyi alkotáson. Finom lebegés lesz a lélek útja, ha hihetünk Lélekharang című képének, ahol az angyal szinte úszik a képen.
Vagy az Angyal harsona/Angyalos kút opuszait nézve is ezt a feltételezést sugallja a befogadónak. Addig persze számtalan stációt kell elszenvednünk, megélnünk a földi létben, közte háborúkat is /Valahol egy katona (Vlcskó nagyapám az I. világháborúban)/.
A szakrális tematika emelkedett kompozíciója A misszionárius/Albert Schweitzer emléke/ című alkotás, mely kvalitásosan erősíti a sorozatnak is felfogható képegyüttest. Szemléletesen jelzi azt a folyamatot, ami a lelkiség megismertetésében, működtetésében az újonnan a társadalomba érkezők számára egy vallásos impulzus hatására lezajlik. Az út,amin a lelki ember keresztülmegy kanyargós, változatos, de minden, ami beépül a személyiségbe, gazdagítja azt.
A képzőművészet valójában a tárgyi világ által keresi a dolgokon túli jelentést, ám ha elvonatkoztat is, valamilyen formában visszautal a dolgok világába. Azok a vizuális tételek, amelyek Várkonyi János emlékezetének szűrőjén fennmaradtak, számos esetben kapcsolódnak édesapja szabóműhelyéhez. A használati eszközök, melyek egy ilyen helyen megtalálhatók, a kulisszák különös világát idézik: próbabábu, Singer varrógép, tüzesvasaló, cérnatekercsek… Ezek ábrázolásának tárgyaivá váltak, akárcsak gyermekkori kedvenc játéka, a hintaló /Legkedvesebb játékom/. Amikor én még kissrác voltam, szólt a valamikori Illés sláger. Ezt a címet vette kölcsön Várkonyi János, hogy a rövidnadrágos figuraként önmagát az iskolája előtt ábrázolja, ahol a nyitott ajtó előtt várja a tanár bácsi, és már lesi egy lány az ablakból. Mozdulatlanságot és mulandóságot éreztet az e tárgyban született kompozíciókon, ilyen az Apám emlékére vagy a Szabó műhely címet viselő kép, hogy szemünkkel mi is végigjárjuk a motívumokat egy valamikori misztikussá nemesedett térben.
A tárgyak túlmutatnak létezésükön és sok esetben túlélik az élőt, sugallja a képek ezen együttesével. Egyfelől örömteli érzés az ifjúkorról, másfelől melankolikus szomorúság az elmúlás felett érzett valóságban, mégis a szépség keresése minden ilyen mű. Ehhez a kopottan is szeretett világhoz kapcsolódnak azok a képek, amelyeken Várkonyi János valaha élt csabai figurákat örökítik meg. Patikus,Bodza bácsi, A pékmester, Gyógyszertár – sorolhatjuk az olajjal farostra alkotott műveket.
Rekonstruálja a múltbéli alakokat, saját személyes viszonyát is beleírva a képekbe, közben eltúlozza a karakterek jellegzetességeit. Átüt a mély humanizmus ezeken az alkotásokon, érezni a szeretetet. Megvizsgálták tudományos módszerekkel, miért érzik otthontalannak azon városok emberei a lakhelyüket, amelyeket „zöldmezős” alapról építettek /Ankara, Brasilia…/. Kiderült, nincsenek az intézményekhez /templom, kocsma, iskola.../, illetve a személyekhez kötődő sztorik. Várkonyi János kihasználja a történelmi adottságot, mert rengeteg a mondandója ezekkel a csabai arcokkal. Lírai hangvételűek ezek a munkák, amelyeken felsejlik az elmúlás, a lét szép és nyugodtnak tűnő periódusa, kiváltképp a mai digitalizált univerzumból nézve. Várkonyi képeit látva, azt lehet mondani, hogy szinte valósággá akarja gyúrni figuráit, hogy ezáltal megszabaduljanak az illúziótól, miszerint „Bezzeg akkor jók voltak az emberek!” Pedig rideg valóság volt az a világ is, csak az emberi, festői látomás hajlik a megszépítésre /Köröspart zsilippel, Bohém festő, Egy csabai festő (Mokos József emlékére), Irodalmi kávéház, Colpachi út (Munkácsy emlékére), Csabai emlékek/.
Az önálló művészi üzenetet hordozó Várkonyi-képek a groteszk, az irónia, a nosztalgia jegyében születtek. A szereplők vagy tárgyak, kiszakítva eredeti összefüggés-rendszerükből egy másik környezetben új jelentéssel telítődnek, és így gazdagítják, színesítik a nézők fantáziáját, szolgálják az alkotói gondolatot. Nem montázsról van szó esetében, hanem szürreális kompozíciókról, amelyekkel könnyedén hatol át téren és időn. Megjelennek alkotásain a szimbolikus jelentéssel felruházott alakok, és ezeket rendeli a mai kor díszletei közé. Így fordulhat elő, hogy VIII. Henrik a világhálón keresi legújabb szíve választottját /Hölgyválasztás interneten/ vagy szobakerékpáron vágtat az időtlenségbe a lovas férfiú /Adidas lovag/.
Az ilyen abszurditások nem idegenek Várkonyi János ábrázolásmódjától, igyekszik csavarni a történeten a többi festészeti munkán is, amikor a realitás és a mese viszonyát ütközteti. Az átadott kollekció természeti környezettől ihletett darabjai nem a zöld mozgalomról szólnak, hanem meghökkenteni akarják a nézőt, szokatlan vizuális elemeket sorakoztatva egymás mellé. A körülöttünk lévő flóra és fauna közé applikál személyeket /Teleki Sámuel emlékére, Afrikai vadász, Rezervátum (Egy madártanos emlékére)/ vagy tárgyakat. Ezzel a megoldással hív elő más-más érzéseket, emlékeket a szemlélődő nézőben. Egyfajta természetességgel vannak jelen az emberi alakok fán, fészekben ülve, illetve sötét bőrű törzsi lakókkal fotózkodva, pózolva a kamerának. Mintha organikus darabjai lennének a világnak, nem akarnak főszereplők lenni, úgy léteznek, mint a fű, a fa vagy a folyók és az éltető levegő.
Ha közelebb megyünk Várkonyi János festményeihez, felfedezhetjük a sajátságos anyagkezelését: spaklival végigmegy a farost felületén, hogy testesítse azt, belekomponálja a történéseket, elhelyezi a motívumokat, majd finoman, szinte grafikusi érzékenységgel festi /ahogy ő mondja: „bütyizi”/ a felületi kontúrokat, részleteket. Alkotásain a különös, furcsa, néha nevetséges dolgok keverednek a realitással, így hozza létre az egész életművére jellemző groteszk felfogású műveket. Hol filozofikusabb, hol gondterheltebb, máskor meseszerű világ az övé, és átadva immár a csabai evangélikusoknak, az időtlenségé is.
