Fazekas Attila

 

Krajcsó László és Simon Debóra Eszter

közös kiállítása Békéscsabán[1]

 

…Először szubjektív benyomásokat próbálok felvázolni, amelyek az általam feltételezett munkamódszerre, alkotói magatartásra vonatkoznak, majd ennek nyomvonalán tovább haladva térnék ki a konkrét munkákra. Pilinszky János szavaival élve: a művészi tekintet természetrajzát próbálom feltérképezni.

 

 

Krajcsó László

A róla kialakult benyomásom – víziószerűen kivetítve – a következő: Laci öltözéke farmer vagy rövidnadrág, póló, esetleg fölötte egy kigombolt ing – mindez teljesen függetlenül az adott évszaktól, és a mindenkori időjárási viszonyoktól. Keze ügyében, vagy éppen a vállán átvetve ott van a fényképezőgépe. Állandóan mozgásban van, és ez a mozgás egyszerre célra tartó és önfeledt, valamint változatos ritmusú. Ugyanígy változatosak a háttérben megjelenő helyszínek is. Akárhol is képzelem el, – Erdélyben üldögél a fűben, Bécsben speciális fotópapírt vásárol magának, Békéscsabán két iskola között ingázik, New York kínai negyedében teng-leng –, egy olyan csabai srácot látok magam előtt, aki minden helyszínen otthon van. Otthon van, mert mindenhol megkeresi, vagy felfedezi a maga számára valahonnan már ismerős momentumot, eseményt.

Laci utazó, ténylegesen, de átvitt értelemben is. Nyilván bizonyos mértékben maga a fotógráfus szakma is megköveteli ezt a mobilis hozzáállást, de ő alkotói habitusában is ilyen: átlép műfaji határokon, eszközt és alkotói programot cserél és talál ki magának, kísérletezik.

Mindezek alapja és hozadéka a nagyon alapos és sokrétű szakmai felkészültség, de Laciról tudjuk, hogy utazó. Most kiállított sorozata hátterében egy új – s tervei szerint több évre is szóló – alkotói program áll. Lemondva az előre tervezettségről, a fotó készültekor és készülés utáni manipulációjáról, hagyja magát, hogy a külvilág valamilyen jelenete fényképezésre késztesse. Szabadjára engedett automatizmussal készített felvételek sorozatát láthatjuk most tőle. Idézzük az alkotót: „Az ebben az állapotban spontán előtörő gondolatok, emlékek, érzések vezetnek a fényképezés során. Számomra fényképezni olyan, mint apró történeteket elmesélni egy nagyon »őszinte« eszköz segítségével. Azonban minden alkalommal ezt az »őszinte«  eszközt megpróbálom arra kényszeríteni, hogy partner legyen abban, hogy a valósághoz hozzátegyek olyan megélt vagy kitalált élményeket, amelyek az emlékezetemben léteznek. A valóságból mese lesz.”

Az előbb idézett programból adódóan két dolog rajzolódik ki számomra: az egyik, hogy valóban ismeretlen-ismerős képeket látok magam előtt, a másik pedig az, hogy a tudatosan elhagyott stiláris elemek mégiscsak visszatérnek, de nem kizárólagos műfajiságra törekedve, hanem a spontaneitás fonalára felfűzve változatos modulációkként.

Prímér élmények megjelenítése és absztrakciók; míves és minimál felületek, vérbő színek és fekete-fehér felvételek; zárt és nyitott kompozíció; anyagok fény- és formai játéka és ugyanakkor elanyagtalanítás; geometrizáló feszesség és festői oldottság – mindezek most már nem ellentétes végpólusok, hanem egy sorozat összefüggő képkockái, abban a hullámzó ritmusban, ahogy Laci ténylegesen is installálta őket.

 

 

Simon Debóra Eszter

Teljesen más alkatói habitus a Debóráé. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, bizonyos szempontból éppen az ellentéte . Ha róla is meg akarnék rajzolni egy elnagyolt víziót, nála ez két forrásból tevődne össze. Az egyik egy barnás árnyalatú monokróm fotó, ami nem más, mint Debóra Facebook-on megtalálható profilképe. Ez egy szinte a rejtőzködésig ellágyított portré, amelynek fókuszában egy szelíd és ugyanakkor nagyon is markáns tekintet figyel ránk… Folytatva a sort, eszembe jut a Gyűrűk ura című film egyik jelenete, amikor is a főhős – veszélybe kerülve – magára teríti a tündéktől kapott durva szövésű zsákvászonnak tűnő köpenyt, amely láthatatlanná teszi. Ő átlát az anyagon keresztül, de őt nem látja senki. A Debóráról szóló vizionált benyomás esetében az alkotómunka helyszíne egy szuverén tér, ahol Debóra azt a bizonyos láthatatlanná tévő tündeköpenyt magára borítva megteremti a maga számára szükséges intimitást és csendet, hogy hozzáfoghasson meditatív és elemző munkájához.

Babák, kutyák, majmok, – ahogy ő maga fogalmazta – lények, néhány motívumra fókuszáló figyelem jellemzi Debórát. Motívumai könnyen kézre keríthető, elérhető személyes és inspiráló motívumok. Merthogy a lényeg majd ezután következik. Az elemző figyelem tárgyára talált, a motívum más és más felhangokkal bíró variációkkal gazdagodik. Ezen a ponton pedig már nem csak a finom realizmussal, alázatos figyelemmel szimbólummá festett távol-keleti tusrajzok jutnak az ember eszébe, hanem a németalföldi lavírozott rajzok erőteljes és nagyvonalú realizmusa, párosulva rokokó kifinomultsággal. Sőt tovább megyek: egy lehalkított, szemérmes magánmitológia is kezd körvonalazódni. Munkái ugyanis – megítélésem szerint – egyszerre elemzések és önelemzések is. Képei ugyanúgy szólnak a tárgyuknak, mint a tárgyukon túli tartalmaknak. Elemző realizmus íródik tovább… Elhagyott hátterek válnak fiktív képtérré, ahol meditatív történések zajlanak mikor finom humorral, mikor bensőséges játékossággal, máskor pedig drámai felhangokkal terhesen.

Egyszerűség, légiesség, gyerekszoba, kiragadás, sorolom a kiállítást megtekintő festő szakos diákok ide rímelő reflexióit. Zárásként hangozzék el Simon Debóra szép és sallangmentes önmeghatározása: „Az érzelmek vezérelte ösztönösség az, ami fontos számomra munka közben, harmónia gondolat és spontaneitás között, az anyag élvezete. Amit elhanyagolhatónak tartok: a tetszelgés.”