Finta Edit (1945, Kézdialmás [Ro]) grafikus és festőművész, 1990 óta Budapesten él. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémia grafika szakán szerzett diplomát 1974-ben. 1971-től rendszeresen szerepelt egyéni és közös megyei, országos és nemzetközi kiállításokon. Festmények mellett készített még rézkarcokat, művészi fotókat, könyvborítókat, illusztrációkat. Fotógrafikai eljárással tervezett film- és színházplakátokat. A rézkarcot és rokon technikáit műveli, utóbb az olajfestésre tért át. Alkotásait a szürrealizmussal rokon fölfogás jellemzi. 2000-ben megkapta a Szilágysági Magyarok Díszoklevelét.

 

Finta Edit – Szeretteimnek című kiállítása
2015.01.18. – 2015.03.01.
Duna Palota
1051 Budapest, Zrínyi u. 5.

 
Áttűnések III.

Deák Csillag

 

Egy rézkarc útja

 

Barátról, közeli ismerősről nehéz írni. Hát még ha földim. Igaz, ez nem csak nehezíti, akár könnyíti is a művek megértését. Nemcsak a közös gyökerek, barátok, hanem Finta Edit művei is közeli ismerőseim, annak ellenére, hogy évtizedekig nem találkoztunk. Kolozsváron a 70-es évek elején beleszerettem egyik festményébe, elnyújtott női alakot ábrázolt, ostromoltam a festőt, adja el nekem a képet. Nem adta. Senkinek sem adta el. Most már nem bánom, mert úgyse vihettem volna magammal, miután én is elvándoroltam hazámból. Mégse mentem el üres kézzel, őrzök Edittől egy kis rézkarcot Város fölött (20/7) címmel. Nem rámáztam be csakis azért, hogy magammal vihessem. Paszpartuval együtt befért egy lefűzhető A4-es tasakba, az irataim között tartottam és két országon keresztül költözve, mai napig nem hagytam elkallódni.

Most Finta Edit a Duna Palotában állítja ki képeit, abban az utcában, ahol lakom.  Közel hatvan műben mutatja be alkotói pályáját, művészeti törekvését, amelyet leginkább a szürrealizmus jellemez. Sötét éjszakában zöld nap világít (Zöldbe tűnő nap, Zöld nap tükröződése 2014) 

 

Zöld nap tükröződése

 

Belső világ, benne a természethez tartozás és a természet szeretete. Zöld glóriát von a figura fölé a nap. Finta Edit zöld napja távol áll a romantikától, férfi figurát sem fedezni fel a képein. De ez sem teljesen igaz. A Király és királynő, 2014 című képen két széket látni, vörös és fekete. Beleolvadnak a tengerbe, a hullámzó földbe. Háttal állnak a tengernek. Visszatérő motívum a művész munkásságában. Talán Kézdiszék (Háromszék) hiányának, tágabban Erdély hiányának szimbóluma is. Az egymás melletti két szék az összetartozás jele meg az emléké. Nincs fába, kőbe vésve a jelük, a monogramjuk. Mégis azt érezzük, hogy ott ülnek, jelen vannak.

Arcnélküliek a művész női alakjai, térbe és időbe vetve, az elveszettség szomorúsága hatja át a nem létező tekinteteket. A test beszél, vall erről. A test most a szem és a száj. A színekbe bugyolált, öltöztetett alakok élnek és élni akarnak. Sajátos életük van, amely különbözik a férfiakétól. Zárt világ, kinyitni ajtaját kevesen tudják. Finta Edit tudja. Figurái képzeletbeli lények, sokfélék és olykor varázslatosak. A szenvedést látjuk, a kirekesztést, magát a hiányt. Titkok és hazugságok, elfojtások mindennapjait fedezzük fel a képeken. Nincsenek arcok, de vannak redők, drapériák, fodrok, fátylak, kendők, lepedők. Megmozdulnak, merevvé válnak, nem gyűrődnek, csak jelzik, egy testet és egy lelket rejtenek. A test gesztusa, tartása, összetartása más testekkel arról árulkodik, átalakulnak és átlényegülnek, változnak, szemünk előtt lesznek valamivé vagy valakivé. Múlttá és emlékké.

Finta Edit elsődlegesen az alakok körvonalaira helyezi a hangsúlyt. Stílusa elegáns, kecses, olykor mesterkélt és magasztos. Ez utóbbiak talán a kompozíciós sémákból erednek. Alakjaiban ott van a ritmikus drámaiság, ez néha a színpadiasság érzetét kelti bennem (Színpad). Színei sötétek, de ezek inkább kontraszt színek. Így válik élesebbé és ragyogóbbá a piros, a kék, a zöld és a fehér szín. Festményei vibrálók, nyugtalanságot keltenek. Kompozíciói szoborként is hatnak. Művei többségén nem a tárgyi valóságot viszi képre, hanem belső látomását. Szemlélete az ikonfestészethez áll közelebb. A képek ikonográfijának elemei: a tűz, a nap, az alkonyat, a szék, ablak, szobabelső, zsoltárok, hullámzó belső és külső tér, műteremsarok, asztal, gyertyaláng, foszló, elszakadt ruha, oltár, óra és drapéria. Tárgyaim, 2014 képén egy antik komód, rajta régi üvegpohár. Zárt fiókok és már csak az maradt, ami a túléléshez szükséges, egy pohár víz.

 

Tárgyaim

 

Finta Edit alakjai nem töltik ki és be a teret, lebegnek a térben, elvesznek ott (Zuhanás). Éjszaka a földre fekszenek (Ofélia), eggyé válnak a földdel. Földelik magukat. Halottá lesznek, tetszhalottá. Traumájukról nem sokat tudunk, sejtjük őket, mert magukon viselik annak jelét, hogy életük megváltozott vagy megváltozik. Egyszerre kötődnek a jelenhez és a vágyott jövőhöz. Sokszor a jövőben élnek, és nincsenek ott a jelenben. Állandó helyüket keresik az időben és a térben. Akárcsak Orlando, aki nemet képes váltani.

Finta Edit alakjai metaforák, lidércek, sarki fényben. Bennük a felejtés mozdul meg, tagadása valaminek. A hullámok felidézik a vizet, mintha a női alakok víz alatt élnének, egy elveszett világban. Hínáros képeket látok, valami visszafogja a mozdulatokat, mintha a mélybe húzná a női alakokat egy ismeretlen erő. Miként El Greco, Finta Edit is az előre elképzelt ideákból kiinduló formákat alkot, a természetes fény nélküli, finoman tompuló kolorit és a kompozíciók rituális jellege jellemzi képeit (Víztükör, Órák, Fészek, Felröppenő gondolat). A kövek madarakká válnak Madarak II., 1996 képen, majd ugyanezek a kövek halakká (Halak, 2014). Légszomj? Nem, inkább az idő, nincs szárnyalás. M.C.Escher Metamorfózis c. képe jut eszembe.

Ez a tárgyi sokoldalúság tematikailag bizonyos egyneműséget jelent. Változatlan intenzitással születnek a képek, időtlenek, már-már korhoz nem kötöttek, bár több képen az idő új motívumokat hoz be: Áttűnések I.,1994 a háttérben heggyé hullámzó drapéria van., míg az Áttűnések III., 2006  képen az egyik alak áttetsző, szinte láthatatlan üvegkalitkába zárt.

Áttűnések I.

A variációkban felfedezem a folytonosságot is. Miként Giorgio de Chirico-t, Finta Editet is foglalkoztatja az emberi kapcsolatok üressége, az elidegenedés. Az Elfolyó homok csöndje képen egy magasba emelkedő hegedűt látunk, alatta homokórát. Egyszerre filozofikus és poetikus látvány, benne Salvador Dali és Magritte kettős persziflázsa. Az elfolyó idő és a Kastély a Pireneusokban. Előtt, mögött képen az idő történetét látjuk elbeszélve. A két női alak időben változó jelensége az, amit látunk. Fiatalság és öregség viszonyát, egy személyen belül.

Finta Edit szakralitása (Oltár, Madonna, Áhitat, Ünnep) misztériummal telített, benne a meg nem ismert jelentől való félelem (Óra és drapéria). Nem a múlttól, és nem is a jövőtől félnek alakjai. A jelent járja át a félelem érzése. A Szakadás, 1996 egy ruhadarab, szívtájékon ott a szakadás, az űr. Másként meséli el az üzenet történetét a Lettre kép. A ködszerű látvány az üzenet reménytelenségét, hulladékká válását mutatja. Az Üzenet című képén a drapériaszerű, összegyűrt papírlap, a három gyertyaláng egyaránt jelzi az üzenet céltalanságát, elérhetetlenséget, magát az enyészetet. Valami elég, valami olvashatatlan, titok marad. Mintha maga is vallaná a költővel: …a titkokat ne lesd meg./ S ezt az emberiséget,/ hisz ember vagy, ne vesd meg./^[1]

 

Üzenet

 

Holnap berámázom Finta Edit rézkarcát.

 

Finta Edit – Elfolyó homok csöndje című kiállítása
2015.01.15. – 2015.03.18.
Művészetek Háza Gödöllő Kulturális és Konferencia Központ
2100 Gödöllő, Szabadság út 6.

 

Kölüs Lajos

 

Elveszett és megtalált nyomok

 

A Próbababa álma, 2009-2012 c. képen a próbababa hordozza a fehér ruhát, jelenti az ártatlanságot, a kezdetet. Valami forma lett, szokás, ragaszkodunk hozzá, de érezzük valaminek a hiányát, az elvesztését. Mi nem vehetjük fel többé azt a fehér ruhát. Szépek és lebegők, 2009 három alakja közül egy visel ilyen ruhát. A napba, a mögötte látható fehér hegybe olvadó alak kívül áll a másik két alakhoz képest. Mellette a két női alak összetart, tömböt képez, mintha ítéletet mondanának a társuk felett.

Melankólia, 2011. A ruha csak félig fehér, félig barna. Az átváltozás megtörtént, és folytatódik tovább. A női alak mintha el sem menne, mintha vissza se jönne. Nincs itt, nincs ott. Sehol nincs. Lebeg, áttetsző és szomorú. Valami erő árad belőle, lenni és élni akar, végre szeretni, hogy szeressék. Fél. Mintha félne. Fél csak. Nem egész. És nem tudja, hol lehet ő egész. Egészen fél. Valami megérinti lelkét, akkor működik, él, ha valakivel lehet. Mintha vele lenne. De nincs vele. Csak mintha. Mintha mégis ott lenne. A másik lelkét savval maratni, pusztán szeretetből, hogy tudja, mintha valaki szeretné. Az életével, a sav erejével. Az élete összes minthájával. Mintha nélkül is.

 

Melankólia

 

A Király és királynő, II., 1996 című képen két széket látni. Beleolvadnak a ködbe, a folyóba, az égbe. Főhajtás Henry Moore szobra előtt, ahogy a szobor két alakja a tengerre néz (Király és királynő, 1953), a végtelenbe. Henry Moore-nál még testi valóságukban van ott a király és királyné, Finta Editnél már csak hűlt helyüket látjuk. Nincs szerelem, csak tárgyak vannak, emlékek. Időtlenség itt is van, csak ebben az időtlenségben nincs már emberi gesztus, emberi arc. A végzet arcát látjuk. A végzet királyát és királynőjét. Halhatatlanok. Leginkább miránk, nézőkre hasonlítanak.

 

Király és királynő

 

Finta Edit alakjaiban (Átváltozások, 2014, Megfáradtak balladája, 2013-2014, Távolodás, 2013-2014, Egy nap melankóliája, 2014, Színpadi fényben, 2002-2014) nem a női test és a női lélek tapasztalatát örökíti meg. Alice Munro, a Nobel-díjas író írja: És ha gondterheltnek tűnik is, talán csak az ősrégi gond nyomasztja: hogy az embernek ki kell töltenie a teret a világban, szert kell tennie egy névre, amelyen a többiek megszólítják, valakivé válnia kell, akiről a többiek azt hiszik, megismerhetik.[2] Finta Edit asszimetrikusan alkot, aránytalan alakjai mégis harmóniát sugallnak. A képek átütő érzelmi ereje vitathatatlan. Finta Edit konzervatív festő, saját hagyományához és ikonográfiájához (magánmitológiájához) hű (Tél, 2001, Köd, 2003, Triptichon, mese, I-III., 2013-2014 

 

Köd

 

A helykeresésben helyet talált, de mégis nem-helyen van, él. Visszavágyik a helyére, Erdélybe. A megszakadt időből a folyó időbe. Fény és árnyék, valamint a színek vallanak erről a szándékról. Akinek a helyét is megkérdőjelezték, veszélyeztették, az mindig bizonytalan, otthon sem lehet otthonos, otthonosságában is idegenül érzi magát. Eksztatikussá válik, egyszerre elragadtatott, felindult, önkívületben levő nővé, alakká. Sötét terekben világít a hó, a hegy hósapkája. Alakjai a teret és a helyet vesztették el, lelkükben őrzik a múltat. Tárgyak őrzik az időt, az idő őrzi a tárgyakat. Ezek a kontinuumok. A folytonosságot tárgyakkal teremti meg Finta Edit. Pótol valamit, és újraalkot. A női alakok így lesznek egy elveszett tér és idő, otthonélő szimbólumaivá. Az egymás melletti létezés üressége emberi szándékokkal, vágyakkal telítődnek. Szándékok és vágyak hiányában megszűnik a kapcsolat alakjai között. A tájat emeli fel, mint védőpajzsot, alakjai elé és mögé. A táj megtartó, még akkor is, ha hideg és fehér.

Figurái felcserélhetők, elég, ha ruhát váltanak. Táj és a nő, mint misztikus világ, egyek, összetartoznak. A kompozíciókon a nők rendre ferdén, dőlten állnak, akár egy viharvert fenyőerdő fái. A szeretet ereje tartja meg őket, a szeretet állítja saját talpukra, nem szorulnak férfi segítéségére. Önállók, szabadok. A képek történetei nem beszélhetők el lineárisan, anyagtalan, lebegő természetük nyomán vesszük észre, hogy talán a férfi lélek animáját is látjuk, a női oldalt. Az anima arra hivatott, hogy „lélekkel” töltse meg a férfi életét, és összekösse őt saját lénye mélyebb rétegeivel, végső soron a tudattalanjával.[3]

A Levél, 2002 zöld napja egyszerre lehet az ablakban, benéz, begurul, ott van, üzenetet hoz, de jelentheti azt is, hogy a levél (drapéria) sosem ér célba, mert a zöld napot keretbe foglalja egy ismeretlen erő. Finta Editben ott a félelem, Valaha magyarul/ éneklő nyelvemet/ árva ükunokáim/ a kutyának se mondják/ mert nyelvem elrohad/[4] Az elmúlás tudata és szorongása köszön ránk a képekről. Valami visszafordíthatatlan, és Finta Edit ezt a valamit (táj, női sorsok, otthon) visszaperli az emlékezettől. Időt nyerni nem lehet, csak veszíteni. Finta Edit az időt őrzi meg. A veszteséget, ami benne él, ott van a képeken. Tárgyai, női alakjai, a tájai így lesznek elmondhatatlan és megőrzött képpé, megszüntetve bennük és általuk a konvencionális jelentésüket.