Wehner Tibor
Az anyagi és a szellemi
Gubis Mihály képzőművész emlékkiállítása
Néhány évvel ezelőtt, 2008-ban, Gubis Mihály szentendrei emlékkiállításának megnyitóján, a Vajda Lajos Stúdió immár legendák-övezte Péter-Pál utcai pinceműhelyében arra emlékeztettem, hogy nagyon kell figyelnünk arra, hogy a váratlanul, tragikusan korán lezárult munkásságú művész alkotásai fennmaradjanak, hogy ne sérüljenek meg és ne kallódjanak el, hogy a szabadon álló faszobrai ne porladjanak szét, hogy a képekként megőrizhető munkái méltó helyekre kerüljenek. Mert ezek a lényegi mondandókat leleményes egyszerűséggel megragadó, de anyagi- és műforma-változatosságban tündöklő művek egy nagyon szűkre szabott kor és egy végtelenné tágított, valóságos és szellemi tér titokzatos, és ugyanakkor rendkívül beszédes tanúiként születtek meg.
Talán e körben, szülővárosában, a művész halála után kilenc esztendővel nem kell a hagyaték megőrzésének fontosságára hivatkozni, ahol jól emlékeznek még az életút állomásaira is, amelyek közül most azt idézzük fel, hogy az 1948-ban született, festővé és grafikussá, alkalmazott garafikussá, szobrásszá ért művész az 1960-as évek végén szabadiskolákban végezte művészeti tanulmányait: a mártélyi művésztelepen és a budapesti Gutenberg és Vasas Képzőművész Körben, ahol Fodor József, Hézső Ferenc és Xantus Gyula festőművészek voltak mesterei. Ennél talán fontosabb volt, hogy a hetvenes években kapcsolatba került a progresszív művészeti kezdeményezésekkel és képviselőivel, s a külföldi és hazai, budapesti és szentendrei művészeti körökben kitanulta az akkor rendkívül friss impulzusokat hordozó, addig nem ismert hatóerőket kibontakoztató szitanyomás-technikát, majd művésztársaival megszervezte a csabai Országos Grafikai Művésztelepet és megalakították a Békéscsabai Műhelyt. (Az emlékezet foszlékonyságára jellemző, hogy ha ezt a fogalmat – Békéscsabai Műhely – ma beírjuk az internetes keresőprogramba, akkor elsősorban kiadó raktárakat és üres üzlethelyiségeket sorakoztat fel találat-sorként a rendszer, mintsem a művészek hajdani, rendkívül jelentősnek ítélhető alkotóközösségét.) A nyolcvanas években Gubis Mihály egyre szorosabb kapcsolatot alakított ki a szentendrei Vajda Lajos Stúdió művészeivel, s e művészcsapattal akciókban, művésztelepeken, kiállításokon vett részt. Ez volt az az időszak is, amikor kialakította sajátos stílusát, kimunkálta festői-grafikai nyelvezetét, különleges motívumvilágát a vonalra, a meggörbülő, önmagába visszatérő, bezárt területet keretelő vagy a végtelenbe futó vonalra alapozva, a valóságos dolgokat és jelenségeket a maguk valójában csak ritkán, és akkor is csak sejtésszerűen megidéző kompozíciókat alkotva. Ekkor alakult ki az a hat alapelemet felölelő szimbólumrendszere, amelyet különös expresszivitással, mintegy a végtelen időben sodródva-megtépázva jelenített meg: a csupasz, csak önmagát jelentő vonal, és a mély, komoly tartalmakat, szimbolikus töltetet hordozó kereszt, zászló, szék, kocsi és sátor- vagy mell-alakzat. A motívumok megjelenéséről és jelentőségéről, esetenként átalakulásáról, elmosódásáról és új formára éledéséről egy beszélgetésben így vallott a művész: „Kezdenek ezek a tornyok obeliszkekké válni. Perszer a zászló és a zászlórúd, meg a szék motívumában is ott lappangott már ennek a témának az ősképe… Az obeliszkek az őskultúrákban kultikus szerepet játszottak, az égbe akartak nyúlni. Misztikus magyarázat szerint tulajdonképpen ezek az oszlopok alkalmasak is az anyagi és a szellemi világ közötti közvetítésre. Úgy gondolom, hogy akaratlanul is, de ennek a folyamatnak az én lelkiző művészetemben helye van.”
Az anyagi és a szellemi világ közötti kutatómunkát kísérő motívumok grafikákként és festői kompozíciókként, tusrajzokként, szitanyomatokként, olajfestményekként, de legtöbbször vegyes technikával kivitelezett művekként jelentek meg a sík felületekre rögzítve, és fel-felbukkannak plakátokon és zászló-műveken is, hogy aztán kilépjenek a térbe, s a különböző plasztikai jellegű kompozíciók – objektek, térberendezések, installációk, land art-munkák – üzenethordozó médiumaiként öltsenek testet. Ezek a valóságra reflektáló, műalkotássá avatott, lényegiségükig csupaszított elemek és fogalmi megidézéseik tünedeztek fel az akciókban és a performanszokban, valamint a versekben, szövegekben, művészeti programnyilatkozatokban is. A Gubis Mihály-alkotta művek kerülték a finomkodást, a tetszetősséget, a gyönyörködtetést: munkái – mintegy együtt lélegezve a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió sohasem megfogalmazott és kimondott, de minden művészeti kezdeményezése, fellépése által körvonalazott programjával – mindig nyers, erőteljes és rusztikus megmunkálásúak, esetenként meghökkentők, provokatívak és öntörvényűek. A művek és a művészeti produktumok, a Gubis Mihály és művésztársai által kreált művészeti jelenségek bizony nem a hagyományos műformák és művészeti alkotások kategóriáiba voltak illeszthetők – egy fegyelmezetten bekeretezett, a fal síkja elé függesztett, tradicionális tájkép, de még egy így interpretált nonfiguratív kompozíció is igencsak távol állt művészeti-esztétikai eszményeiktől. Ezért hát a korszerű vizualitástól, a progresszív művészeti kifejezésektől irtózó, a szocialista realista stílusáramlatnak nevezett ideológiai és propagandisztikus örökségtől hosszan szenvedő kulturális-művészeti közegben nehéz küzdelmeket kellett kortársaival megvívnia. Kissé magányosan, Budapesttől és Szentendrétől – művészeti közegétől és atmoszférikus sugárzásától – távol, itt Békéscsabán, itt a dél-alföldi térségben. Talán ezért is indult innen oly sokszor más tájak felé, dolgozott más műhelyekben, közelebbi és távolabbi alkotótelepeken, idehaza és külföldön. És a szűknek érzett békéscsabai körből kitörve dolgozta ki a szék-plasztikáival, illetve a szék-szimbolikával megjelölt-összefogott világmodell-koncepcióját, amelynek megvalósítását, teljes körű kiteljesítését a korai halál sajnos megakadályozta. De felállította, és reméljük, hogy még napjainkban is áll a zempléni hegyek között 1996-ban felavatott fonyi zászlós szék, és áll az ezt követő években elhelyezett méltóságteljes fatrónus Csíkszeredában, áll a szék a németországi Freudentalban, és ma is hirdeti még Gubis Mihály üzenetét a misztikum-övezte sámánszék Kazahsztánban ugyancsak. „Azért állítom, állítanám fel ezeket a szobrokat – fogalmazta meg alkotói programját Gubis Mihály –, mert a szék vagy a trónus a megmaradás, a stabilitás, a letelepedés, az irányítás, a megnyugvás, a biztonság kifejezője. Az én székemnek, székeimnek internacionális töltése van, amelyben, amelyekben persze remélem, hogy minden kultúra megtalálja a saját arcát, a saját azonosságát.”
Modern, de áttételei, összefüggései révén nagyon mélyen az ősi, a primitív népek művészetinek nevezhető kifejezéseihez és emlékjeleihez, a paraszti kultúra mágikus-szimbolikus örökségéhez szervesen kapcsolódó művészet Gubis Mihályé. Durva, nyers, kemény hangok szólalnak meg általa. Talán véletlen volt, illetve hát korántsem volt véletlen, hogy a XX. század utolsó, a XXI. első évtizedében – ösztönösen vagy tudatosan – e forrásokhoz fordult, e példák lebegtek szeme előtt: ma már bizonyosan megítélhető, hogy eszményeit követve autentikus, érvényes, a kort jellemző – hazugságait nem vállaló, valamifajta eredendő tisztaságra törő –, lényegiséget megragadó műalkotásokat hagyományozott az utókorra.
(Elhangzott 2015. január 23-án, a békéscsabai Csabagyöngye Kulturális Központban, a kiállítás megnyitásán.)
