Banner Zoltán

 

Levél Kállai Júliának

 

            Óhajtásod szerint, íme, elkésve jövünk elköszönni Tőled. Mert azt kívántad, hogy szenvedéseddel, élet-halál küzdelmeddel, s az utolsó pillanatok reménytelenségével ne vess árnyékot egyikünk arcára sem, gondjaiddal ne terheld gondjainkat.

Úgy történt, ahogy kívántad, így aztán nem mi hoztunk Neked virágot, koszorút, könnyeket, hanem elmúlásodban is Te adsz ajándékot kiállításoddal nekünk, barátaidnak.

            Másképpen nem is történhetett, hiszen Te is pontosan tudtad, s eszerint éltél, hogy az igazi művész éppen azért több embertársainál, mert nem azért dolgozik, amit kap a munkájáért, hanem azért a boldogságért, amellyel átnyújthatja embertársainak azt, ami csak neki adatott meg: a való világ másik, más ember számára láthatatlan arcáról készített látleletet.

            S Te ebben is a legnehezebb feladatot választottad: nem a festmény, vagy a szobor nemes műformájában villantani fel az örökkévalóság lenyomatát (bár tehetséged és képesítésed erre is felhatalmazott volna), hanem a mindennapi, a hétköznapi élet esztétikájának a szolgálóleányaként papírfalakból építettél várat a BETŰ és a KÉP hatalmának, illetve lassanként: önvédelmének.

             Hiszen ahogy itt állunk életműved rekonstrukciója, makettje közepén, Tőled búcsúzva, a Te papírvárad bástyájából kitekintve világosan látszik, ahogy a Gutenberg-galaxis szép lassan eltűnik az Idő óceánjában, s majd Atlantisz legendájaként íródik be az emberiség emlékezetébe.

            Mi, éppen ezért nem temetni jöttünk Téged, hanem a Te példádba kapaszkodva megerősödni abbéli hitünkben, hogy betű és kép, vonal és forma, tudás és gondolat, egyáltalán: művészi hivatástudat nem veszítheti értelmét, ha úgy szeretjük az embert, ahogyan Te szeretted.

            Ahogyan Te szeretted az embert, aki a Te címkédben gyönyörködve vásárol borsókonzervet, birsalmasajtot, gyógyszert, vagy békési ágyas szilvapálinkát. Ahogyan Te szeretted az embert, amikor a Békés-tarhosi Zenei Napokra csalogattad pavilonos plakátoddal. Ahogyan Te szeretted az embert a „Napfogyatkozásos” grafikáddal, amely most úgy tűnik, mintha önarcképedet, sorsképedet rajzoltad volna meg, mert tükörből nem tartottad magad érdekesnek.

 

 

            Arra emlékeztetsz, hogy csak akkor nem veszíti el értelmét a művész munkája, ha büszke tud lenni mások eredményére, a közösségre, amely méhében hordozta. Úgy tehát, amilyen szeretettel tervezted például Kohán György monográfiáját, Sarusi Mihálytól A csabai Szajnán kötetet, Réthy Zsigmondtól a Körösök vidékét, de akit érdekel, az a Te díszítőművészi kezed nyomán ütheti fel A 110 éves békéscsabai tűzoltóság, az 50-ik évfordulóját ünneplő Balassi Táncegyüttes, a békési Beszélő házak, a református gyülekezet küzdelmes századai, az Új magyar címertan történetét. S a Te betűiddel teszi fel a kérdést Gyarmati Olga, hogy Tudsz-e Tarhosért lelkesedéssel dolgozni?, s avat be Gécs Béla a Nyomdászattörténeti töredékekben felidézett hőskorba, amikor a huszadik századi SZÉP MAGYAR KÖNYV éppen Vidék-Magyarország egyik legszegényebb sarkában született meg a Tevan és a Kner dinasztiák műhelyében, s ebben Te voltál 1971-től a folyamatosság fenntartója, majd átörökítője a Dürer Nyomdában, s végül továbbítója diákjaidnak halálodig.

            És volt egy műfajod: a színes, könnyed papírfigurák, maszkok, „papírlegók”, s e törékeny játékokkal táncra kérted a reánk telepedő közönyt, kedvetlenséget, panaszt, a leselkedő magányt, miközben elterelted magadról a figyelmet, hogy meg ne kérdezzük: „és doktor úr, a maga szíve sose fáj”?

            Életműveddel arra figyelmezteted Európát, hogy igenis a Betű és a Kép szövetsége volt a leghatékonyabb fegyver a SÖTÉTSÉG ellen, amely most is itt kullog a kert alatt, s hogy legfőbb kincsünk, a VILÁGOSSÁG, ami például ebből a kiállításból sugárzik.

Bennünket pedig – ahogy itt állsz a meghívón, kezedben az örök készenléti állapot fényképezőgépével, legkevesebb munkatársaddal, – arra intesz, hogy csak azzal a Rád jellemző gyermeki kíváncsisággal, a szép-jó és igaz iránti örök művészemberi szomjúsággal igazolhatjuk magunkat kortársaink és az utókor előtt, hogy eleget tettünk a hívásnak, s hogy a kiválasztottság nem jog, hanem felelősség.

S aki ezt nem érti, vagy nem vállalja, sohasem fogja tudni azzal a szerénységgel szolgálni az eföldi megváltást, mint ahogy Te tetted.

Köszönjük a példát. Emlékedet munkánkkal fogjuk megőrizni.

A Békéstáji Művészeti Társaság[1]