Basics Beatrix
Oroján István kiállítása
a Munkácsy Múzeumban[1]
Oroján Istvánnal és műveivel ez év tavaszán találkoztam először, amikor a Szentendrei Képtár barokk freskós termeiben nyitottam meg Nemes Auréliával közös kiállításukat. Oroján Istvánt legalaposabban szülőföldjén és környékén, a magyar délvidéken ismerik. Ahol született, felnőtt, tanult és tanított. Nemcsak Battonyán, Szegeden, Gyulán, a tágabb régióban, hiszen számos kiállítása volt Aradon, Nagyváradon, vagy akár Kolozsváron, Brassóban, Nagyszebenben. Ami a mestereket, tanulást illeti, Oroján István szülőföldje közegében nőtt föl, tanítói, példaképei is onnan származnak, jóllehet művészetük egyetemes érvényű.
De milyen is ez a szülőföld, amely az ő esetében csakúgy, mint más művészeknél, meghatározó jelentőségű. Battonya, Oroján születésekor még falu, egykor kincstári birtok, majd 1839-től mezőváros, a kiegyezést követően jelentős fellendülésnek örvendhetett. Ennek oka nemcsak földrajzi helyzete, hiszen akkor az Osztrák-Magyar Monarchia közepe táján volt található, de gazdasági növekedése is. Gyárak, malmok épültek, 1882-ben elérte a vasút, iskolák, takarékpénztár, vállalkozások és egyletek sorának létrejötte jelezte a polgárosodás útját. A millennium évében épült fel a zsinagóga, a felekezeti sokszínűség egyik példájaként, hiszen a zsidó vallásúak mellett éltek itt katolikusok, görög katolikusok, reformátusok, evangélikusok, román és szerb ortodoxok. A sokféle vallás sokféle népet, nemzetiséget jelentett, ami mindmáig jellemző maradt. Magyarok, szerbek, románok, németek, szlovákok, cigányok élnek itt ma is. Jóllehet Battonya ma ismét város, de a két világháború közötti sorvadás után az elmúlt fél évszázadban sem tudta megközelíteni virágzó korszakát. A román-szerb gyökerek tehát e gazdag és sokrétű szülőföld hozadékai.
A gyulai gimnáziumi évek alatt egy újabb helyszínen folytatódott Oroján István élete. A román gimnázium szellemi fejlődésének fontos állomása lett, a város maga pedig később végleges otthona. A hatvanas évek közepén Szegeden folytatta tanulmányait, a Tanárképző Főiskolán Vinkler László tanítványa lett. Vinkler László, ahogy a másik példakép, Fajó János is, szintén a vidék szülötte. A szabadkai születésű Vinkler festő, grafikus, művészeti író volt, iskolateremtő képzőművész: a tanítványok és a szegedi művészetkedvelő közönség körében fogalom volt művészete, művészettörténeti és művészetelméleti munkássága is. Karlovszky Bertalan és Glatz Oszkár tanítványaként végezte el a Képzőművészeti Főiskolát, 1935-től a római Collegium Hungaricum ösztöndíjasa volt, s bár nem római iskolás, de a csoport kétségtelenül hatást gyakorolt rá. A harmincas években díjak sokaságát nyerte el, és épp Oroján születésének évében, 1947-ben kérték fel a szegedi Tanárképző Főiskola Rajz- és Művészettörténeti Tanszékének megszervezésére és elindítására, ahol megbízott tanszékvezetőként tevékenykedett. Tíz év után, 1957-ben politikai okok miatt felmentették állásából, s csak 1972-ben helyezték vissza. Képzőművészeti oktatásának összességében nem egészen két évtizede alatt jeles tanítványokat nevelt, közöttük Oroján Istvánt. Oroján Istvánt, akinek életében örök nyomot hagyott első mestere, és a szegedi évek. Vinkler kísérletező hajlama példamutatásként szolgált, az avantgárd képzőművészet második hulláma meghatározó maradt. Amit Németh László megfogalmazott a mesterről, az nagyjából a tanítványra is érvényes: „Vinkler László mindent tudott, amit manuálisan egy festőnek tudnia kell, és mindent ismert, amit egy modern embernek és gondolkodónak ismernie kell. Ismerte és őrizte a hagyományt, de nyitott volt az újítás iránt is. A hagyományőrzés és a szüntelen megújulás között kereste az egyensúlyt.”
A másik nagy példakép, Fajó János, akit maga Oroján is második mesterének nevez, szintén e tájék szülötte. A hetvenes évektől induló magyar neoavantgárd talán legjelentősebb művésze, ahogy ő maga is szívesen mondta magáról, Kassák szellemi örököse, a Pesti Műhely megalapítója. Ez a kör – Fajó mellett Nádler István, Bak Imre, Hencze Tamás – nyújtotta azt a szellemi közeget, amely Oroján számára a legfontosabb volt. Egy olyan korszakot jelentett művészetük, amelynek művészettörténeti feldolgozása, összefoglalása, értékelése még épp hogy csak elkezdődött.
Oroján művei azonban e művészek mintája mellett valami tágabb, egyetemesebb irányzatba illeszkednek, amit oly sok méltatója kísérelt meg megfogalmazni. A geometrikus tradíciók, a konstruktivizmus művészetszemlélete nemcsak tényleges és vállalt mesterének művészetére jellemző, évszázados előzményei vannak. Olyan hagyomány ez, amelyet követni hosszú ideig merészségnek számított itthon. Ha „csak” ez a kapcsolódás jellemezné Oroján művészetét, az is jelentős helyet biztosítana számára a XX., sőt XXI. századi magyar képzőművészet történetében. De a választott és „hivatalos” mestereivel való hasonlóság felismerése mellett rögtön azonosíthatók a különbségek is, és ezek bizony lényegiek, mert a szülőföld teremtette őket, az az örökség, amely néhány munkájának címében is megjelenik. Az Alföld, a táj, a városok, a két nemzet keveredő öröksége, és a személyes, családi örökség.
Ez az örökség nagyon fontos, mert a mesterekhez és példaképekhez képest határozott eltérést jelez. Egyik tényezője ennek az, amit ő maga úgy fogalmaz meg: „Gyulán visszavonultan éltem, az alkotás és a család segítettek át minden nehézségemen.” Ez a visszavonultság egyúttal valamiféle szellemi önállóságot is jelentett, a hatások, befolyások befogadása, feldolgozása az alapokat érintetlenül hagyta. Tudta, hogy mit akar. A Vinkler-féle kísérletezés mellett a hagyomány, a szülőföld öröksége is ott van minden művében.
Képei mellett szobrai mindennek legfőbb érzékeltetői, a finoman megmunkált fafelületek már-már organikusnak nevezhető formái. Festmények és szobrok együtt kerekítik ki a képet számunkra Oroján István művészetéről, a színekről és formákról, amelyek minden rokonság és kapcsolódási pont ellenére, vagy éppen azokkal együtt egy sajátos, egyedi és megismételhetetlen életművet adnak nekünk. Életművet, és ezt fontos hangsúlyoznunk, egy következetes, teljes munkásságot, amely abszolút tudatossággal épült fel.
Oroján István munkái esetében a szikár, kemény, konkrét formák megkérdőjelezhetetlen befejezettségét finomítja, enyhíti, oldja a részletek, az anyag finomsága. Képeknél és szobroknál egyaránt. És ebben eltér az elődöktől, mesterektől, valamiképpen. Sokat gondolkodtam azon, miképpen. Ha végignézem, újból és újból például Fajó János munkáit (életmű válogatást épp itt, a Munkácsy Mihály Múzeumban láthattunk tőle 2011-ben), majd utána Oroján Istvánéit, nemcsak látom, érzem is a különbséget. A konstruktivitás, a geometrikus játék mindkettejüknél fellelhető. Míg Fajónál látszólag könnyedebb, Orojánnál kassák-i súlya van, inkább, mint Fajónál, utóbbi tudatosan deklarált előképe ellenére. Egy hosszú folyamat része, egy lassan évszázados irányzaté, amelynek követői mindig is pontosan tudták, mit akarnak. Barcsay Jenő második, 1929-es párizsi ösztöndíjas útjáról írta önéletrajzában, mit látott, hogyan alakult ki benne, mi igazán fontos számára az őt ért sok-sok benyomásból: „Lassan-lassan magamra találtam, felfedeztem a természetben a szerkezetet, és a látott jelenségek, a látott dolgok szerkezetéből kiindulva próbáltam kialakítani későbbi képeimet.”
Ezt a fajta folyamatos épülést és építkezést követhetjük nyomon Oroján István lassan fél évszázados életművében. Az együtt és egyszerre létező rendet, szerkezetet, a finomságot és érzelmeket. Ettől válik különösen vonzóvá és egyedivé ez az életmű, amelyből gazdag válogatást láthat a Munkácsy Mihály Múzeumban a közönség. Egyediségét magának a művésznek egy megjegyzése is érzékelteti: „…műtermet építettünk, ahová nem engedtem fel az uralkodó eszméket.” Nagy bátorság és céltudatosság kell ehhez, tudni, mit akar, és nem hagyni ettől eltéríteni magát.
Ötven évesen így fogalmazott önéletrajzában: „…ha a világ nem vesz tudomást rólam, nekem tudnom kell róla.” Az azóta eltelt évek is igazolták, a világ igenis tudomást vesz róla.
A Munkácsy Mihály Múzeum dísztermében rendezett kiállítás az utóbbi évek termését mutatja be. Nagyon fontos, hogy épp itt láthatjuk. Legyen egy állomása a méltó értékelésnek. De ne kelljen sokáig várni a következő állomásra…
