Somogyi Győző:

Magyar királyok arcképcsarnoka

– Gyulai Várszínház, 2015. január 15.

Somogyi Győző a kezdetektől az elromlott-bűnbeesett emberi arcban fedezi-fedezteti fel az örökkévaló isteniséget, a keresztre feszített Krisztus megdicsőült Adam Kadmon (ősádám) szépségét. Akik esetlenséget, esendőséget olvastak ki alakjaiból, egyúttal valami földöntúli gyönyörűséget, átszellemültséget úgyszintén. Érvényesítette a kései táltos-magyar költők világ-ars-poeticáját – Petőfivel szólva: nem ismerek magamnál nagyobb, de kisebb embert sem – Adyval: vagyok – MINT M I N D E N EMBER – fenség… Magam a frissen beiktatott Vanyó professzor egyik első doktorandusz-tanítványaként találkoztam először a Somogyi-jelenséggel, s ez bennem azóta csodává lényegült át. Egy spirituális körből, mestertől indulva Vanyó Lászlót felvették a Képzőművészeti Főiskolára, el is végezte, s pittoreszk tehetsége később beépült zseniális patrisztikai, hellén-christianus szemléletébe, főpapi elhivatottságába. Somogyi Győzőt – istenáldotta tehetsége dacára – nem vették fel az akkori felsőfokú képzőművészeti képzésbe, s ő – Van Gogh-hoz hasonlóan – elmerült a szerencsétlenségpárti misztikus teológia rejtelmeiben, a legmagasabb szintig – teológiai doktorátusig – világította ki az Isten-szeretet grádusait, s ugyanakkor – külvárosi javadalmazatlan, önmagát fenntartó művész-lelkészként – az emberi lét, bűn és irgalom, erőszak és részvét pokoli mélységeit is megtapasztalhatta. Úgy érzem, ebből a megfeszített ontológiai kettősségből, angyali ambivalenciából, feszült gyötrelem-gyönyörűségből ered – a kegyelem-grátia csatornáin át a végleges-mai, salföldi teljességű művész megejtően példamutató sors-sodrása, magyarság-bizonyossága, emberség enciklo-példája. Nem óhajtok itt idejekorán se díszgyászbeszédet se boldoggá avatást ceremonizálni, de azt azért – az Úr még nagyobb dicsőségére – kockázat nélkül megkockáztathatom: Giottohoz vagy Fra Angelicohoz hasonló karakterű és talentumú üdvösségközvetítő képírómestert küldött az elkarakterelenedett-elposványpogányosodott közép-európaiságba az Istenség, s egyazonidőben Szinnyeihez-Csontváryhoz méltó pittore-professzor-protektort kapott a kishitűségre, önfeladásra oly vészesen hajló ősi magyarság! Példaképszerűen mintázza (mintházza) az avatott-beavató művész, hogy igéződik-igenződik egybe ama szent háromság, mely a középkor óta szétpotyogott, s csak egy-egy eredeti magállapodott-áldott megszállottban egyesült újra: 1. Isten világban való jelenléte, 2. a Haza identifikáló-önazonosító ideálja, 3. a családba iktatott szemernyi személyiség – énességet, önzést messze meghaladó – üdv-magja, istenkép-képessége. Somogyi Győző képeiben istenképiségre, istenképességre tesz szert az arc, az Ars, az arcban megigazul, a létfeledésből kilép az Ars, a művészet. Ezáltal – szétforgácsoló kísérletek múltán – újra a művészet ősforrásához érünk: a kép ébressze fel istenemberi képességeinket. – Idő híján az életmű egyetlen szeletét vizsgálva: a Magyar királyok sorozata a Szent Koronával indul. A Szent Korona – mint Kárpát-medence-összetartó személyfölötti személyiség sugározza be az ugyancsak (élére-állított) Kárpát-medence formájú arcokat. A magam részéről – most igazolás nélkül – vallom a Szent Korona – Szigeti István kanonok által kimutatott – Krisztustól eredését, edessai-hun-avar vándorlását. A Szent Korona mai napig tartó lejáratását a kalapos király időszakára vezethetjük vissza, akkoriban rabolhatták róla le Szűz Mária zománcképét. Akkor kérdőjelezték meg egységét (holott a kétféle arany, s a görög-latin rész egymást erősíti; a nyolc apostol az egyházalapító csodálatos halszaporítás jelenetéé; a durván beszögecselt Geobidzasz-Constantin-Dukász hamisítványok a céltudatos országrontást jelzik, ami máig tart.) – Somogyi Győző királysorozatán még a jelentéktelenebbek-gonoszabbak is sugároznak, mert a föld-dőlésszöges Szent Kereszten keresztül mennyei energiát kapnak. (Külön előadássorozat témája lehetne életsorsok-arckifejezések-művészi megoldások allúziója – még azon is túl, amit a spirituális-tudós Mester maga szándékolt!) Az attribútumok, palástábrák, címerek, bélyegzők hasonló allegorikus szuggesztivitást involválnak, hallatlanul sokrétű-átélt színforma-szimbolikájukkal elrévült elemzésekre adnak alkalmat, gondos kidolgozásukkal az áhított egységet szolgálják. Hogy csak egyet emeljek ki közülük – a hármasdombos-kettőskeresztes országcímer a hat ezer éves kiengari-sumér ős-hunmagyar (szkíta) kultúráktól végigkíséri népünket. A hármasdomb Ninhurszág-Babba-Szűz Mária országát jelöli (a rovásírás m-magasságát-magyarságát kozmikussá fokozva), míg a kettőskereszt – a rovásírás GY-je – kissé hajlítva Isten és Haza EGY-ségét modellálja, szent-háromságos vonalaival. A Somogyi-koloratúrában helye van ugyan minden színnek, színárnyalatnak, minden létszituációnak, állapot-nüansznak, de szigorúan hierarchikus alá-fölérendeltségben. Úr, uralkodik a Nap aranya s tűz bíbora – ez a színpár egyenest Isten szívéből patakzik. Már alárendelt ég kékje, föld zöldje, s vészes a romlásbarna s fene-fekete, a kárhozat túlsütött sötétje (→ Habsb.). Eme ős-elementárisan harcos színszimfónia-harmóniájával kezdetben kivívta a Művész a gyanakvást. A hagyományt elhagyva meghagyó mag-magatartásra érzéketlen műkritikusok hajlamosak voltak merő dekorativitást orrontani a színkontrasztokban. Miként a szereplők egy-öntetű egyöntetűségében jellemek és historikus jelenetek leegyszerűsítését, egyen-egyénítését. Holott megmaradnak itt nagyon is az ellentétek, változatok, lehetőségek – csakhogy sub specie aeternitatis, az örökkévalóság szempontjából tekintve, a földön honos keresztény misztikus beavatott csillagtávolságát szeldelve. Az alig, alighanem mezsgyéjén – ahol épphogy nem fordul ellentétébe bűn és bű, búbaj és bűbáj. Királyaink arcán ott rezdülnek – a sejlő életszentség árkaiban a leheletnyi mulasztások, erőszakos erkölcstelenségek, történelmi megtöretések. De – egyrészt az eredendő bűn egyetemes szolidaritásában, másrészt a Mennyei Magyarország üdvösséges szolgálatában már-már szerető lánccá, Eszter-Iszter-Istár-Isten lánccá-kötelékké fonódnak a királysorsok, úgy hogy – Plótinoszom szavával – a rossznak megvan a helye a teljességben. Kiragyog mindből a Szűz Máriát megkoronázó István, a csodatévő Szent László, a mindeneket kései-végső virágzásba borító Mátyás, de hangsúlyosabbak az általam nagy átmentőknek nevezettek szintén: I. András s Béla a manicheus táltosságot, Géza a hellenizált bölcseletet, Kun László a hun-kun cserebomlást, III. András a vérvonal eltűnve-megmaradását példázza számomra. Ferenc Józsefben Európába-gyökerezettségünk összes ódája és ódiuma akkumulálódik, hogy váratlan halovánnyá haljon IV. Károlyban. – Ám végben a kezdet. Nem megszakadt a szent magyar királyság, csak egyelőre – egy időre – az Égbe lépett át, transzcendált. (lásd: zárókép!...) Onnan leszen eljövendő, amen!