Turai G. Kamil

Egy kozmikus jokulátor: Eyas Kovács József

(laudációs sorsvázlat)

 

I.

Meggyőződésem, hogy Eyas Kovács József életműve rejtelmeiben Csontváryval és Tóth Menyhérttel egy szinten mérlegelendő. Sőt, mivel egyelőre a kezdeti lépéseket sem igen tettük meg a szerteágazó hagyaték feltérképezésében, még elképesztőbb intellektuális, magyarságtörténeti kinyilatkoztatásokra bukkanhatunk. Az nem téveszthet meg bennünket, hogy E. K. J. alaposan meghurcolt, végletekig kizsigerelt művészpályája töméntelen sok vázlatot, változatot, töredéket, törmeléket is magával sodort. Rengeteg a be nem váltott ígéret, hamvába holt terv, félresikerült nekibuzdulás. Ámde a hegyeket csúcsaikkal mérik. S E. K. J. tehetsége egeket ostromolt, mások által még be nem járt magaslatokat karcolt. Szélesívű, nagymerítésű mű-mondanivalójában eljutott oda, ahová a leghatalmasabbak – egyetemes világképe világképletként funkcionálhat, csillagmítoszi távlatokat tárhat fel. Nem véletlen, hogy a Viharsarokban fogott az ő lelke talajt, itt ébredt színforma-szürdadaizmusa értelmet meghaladó értékérvényességére, mint ama három nagyság, aki ugyancsak innen indult, ide tartott, itt talált Anteusként földtörvényes indulatára: Dürer, Munkácsy, Kohán. Az E. K. J. halála óta eltelt időben nem támadt kétségem: közéjük tartozik ő, negyedik-summázó evangélistája e táj tao-tiszta tartaroszi tartalmainak. Amiként az istenek homéroszi kacajának következményeiként E. K. J. ténylegesen is ’56 mártírjának tekintendő, ártatlan bárányként elektrosokk-keresztekre szögeztetvén haláláig bezáróan.

Mégis, ne a tragikus kisemmiződés letargikus élménye ülepedjen lelkületünkbe. Igenis, boldognak – mindenkinél boldogságosabbnak – kell tekintenünk azt az alkotót, aki megtalálta a kor, a harmadik évezred rejtjelkulcsát, egységbe tudta fogni szín és forma szertezilálódó kontraszt-elementumait (azóta van értelme az általa természetes egyszerűséggel használt „színforma”-oximoronnak). Kifejezetten diadalmas, egyetemesen beérkezett művésznek tekintendő tehát Eyas Kovács József, ahogy maga se tekintett sohase másként önmaga hivatására. Nincs életművében tétova kétség, nyüszítő kishitűség, ernyesztő elégedetlenség. Ellenben annál inkább a Gilgamesek halál-lebíró gigászi hatalma, a Quetzalcoatlok vajúdva világot-szülő egyetemes teremtővágya.

 

II.

Makón született, de ötévesen Kétegyházára költöztek, jobban mondva: a senkiföldjére. Édesapja a szeged-csanádi vasútvonal alkalmazottjaként kapott lakást a falutól elkülönült „termeszfalanszterben”. Amikor arra jártam, mintha egy Krasznahorkai–Tarkovszkij–Beckett abszurdban botorkáltam volna: ottfelejtett, sehová se tartozó, kiselejtezett roncstársadalom morzsaléka. Az évtizedek alatt kirozsdált kötődések mélyén elmérgesedett ősi ellenségeskedések.^[1] Az érzékennyé cizellált idegzetű fiúcska Mokos József festőművész békéscsabai esti iskolájában ismerkedett meg a művészettel. Kezdettől kemény kihívásként kezelte, hogy totális magabiztossággal tudjon akármit rajzolni. Ez a düreri tökélyre törekvő attitűd sokak csodálatát kivívta később.^[2] Húszévesen – 1953, Rákosi-éra, rossz családi háttér – ugyan nem veszik fel elsőre a Képzőművészeti Főiskolára, de semmi törés a sorsvonalon. Három év alatt abszolválja rajz szakon a szegedi Pedagógiai Főiskolát, mégpedig nem is akárkinél. Vinkler László, a hipereklektika délvidéki világhíressége bélyegzi életreszólóan E. K. J. gondolkodásmódját, sokrétű hozzáállását. Vinkler egyaránt, egy időben uralta a legkifinomultabb antik-reneszánsz szépségkultuszt, s mondjuk a Pollockot megszégyenítő originálisan spontán tusgrafikát. Egyúttal lopta be kedvenc tanítványai lelkébe a háború során kikristályosodott Kerényi Károly-kör – Szentgyörgyi Alberttel s Vinklerrel triumvirátusodott – mitológiai-tudománytörténeti sugallatait. 1956 őszén kötött ki a pesti főiskolán egyebekben Barcsay, Szőnyi, Bernáth mestereknél. Amihez fogott, itt sikerült.^[3] Barcsay elejétől fogva meglátta benne a lehetséges nagy művészt. (Olyannyira, hogy a jelesen teljesített grafika-szak végeztén tanársegédként szerette volna maga mellé venni, de a ’sajnálatos 56-os események’ utórezgései ezt meghiúsították.) 1956 októberében apokaliptikussá nyílt E. K. J. életsorsában is a világtörténelem. Motyogva, szégyellősen vallott erről, műveiben annál elementárisabb nyíltsággal, kirobbanó hevülettel. A baj abból adódott, hogy főiskolai forradalmi igazolványokat hitelesített aláírásával, s ezt nem bocsátotta meg neki Kádár terror-uralma. Az is életre szóló halálfélelemmel oltotta be, hogy – talán fatális félreértésből – midőn este az utcai lámpa alatt újságját olvasta, orvul rálőttek. (Sőt, szüleit haláláról értesítették, összekevervén őt más Kovácsokkal.) Valahogy megúszta. Grafika szakon végzett, mivel a festészethez még nem érezte magát elég érettnek. Egy jó éven át közös műtermet béreltek volt évfolyamtársával, Gruber Bélával. Félig-meddig elbújt a Dunántúlon, majd – a leszámolások, bebörtönzések, bosszúhadjáratok csitulásával hazatért szüleihez, s Kunágotán próbált elhelyezkedni általános iskolai rajzpedagógusként. De csak utolérte az üldözöttet végzete. (Esterházy után szabadon: milyen a magyar üldözési mánia? Azt hiszi, üldözik, pedig tényleg!) Csak becsalinkázott a csapdába. Belgyógyászati kivizsgálásról átküldték a gyulai elmeosztályra. Gyomorideg-panaszokkal. Itt a főorvos – jó moszkvai metódussal: forradalmár nincs, csak kényszerzubbonyos elmebeteg – már várta. Ápoló-smasszereinek parancsolt, miután körbeszaglászta a naiv delikvenst: nem árt magának egy kis villanykezelés. S hiába tiltakozott, kapálódzott. Kezét hátracsavarták, a dulakodásban kitörték a karját (évekig sínylette), s kényszerelektrosokkolták. Haláláig, 1990-ig évente többször elkövették vele szemben ezt az orvosi gyalázatot. Előbb géppel sokkolván, utóbb brutális mérgekkel. Magam a ’80-as évek végén szamizdatban, a Nagy Jenő-féle nevezetes Demokratában publikáltam, megfelelő kommentárok kíséretében E. K. J-nek a gyulai diliház rácsos ablakán kidobott, szüleinek címzett megrendítő-könyörgő leveleit. Rimánkodott, hogy mentsék meg, mert itt hamarost tönkreteszik, meggyilkolják. Ezek a levelek semmiféle zavarodottságról nem tanúskodtak, ellenben klasszikus tömörséggel árulkodtak a művész totális kiszolgáltatottságáról.^[4]

Közben azért eljutott a leszázalékolt, talonbarakott, kirekesztett-berekesztett művész Párizsba, 1975 tavaszán. A modern művészet múzeumai utolsó másfél évtizedére totálisan felszabadították, úgyszólván sokkolták. Családalapítás? Kérdésemre legyintett: „A családalapításhoz művészi múlt és anyagi biztonság is kellene. Mióta diliflepnis lettem, ez is kilátástalanná vált.” De azért a kecskeméti közönségtalálkozón megismert és megszeretett Dumuzi-poetrinának lelkesen udvarolt, sőt kezét megkérte… Halála váratlanul esett meg 1990 áprilisában. Nagycsütörtök éjjelén, műterme magányában agyvérzést kapott. Hajnalra édesanyja holtan, a székre rogyva találta. Mária néni nagypénteken felhívta szegedi nővérét, hogy segítsen neki gyötrelmes gyászában. A szomszéd vette fel a kagylót: Mária néni nővére nagypéntekre virradóra meghalt. Hogy is van csak ez? Mária, József, nagycsütörtök, nagypéntek?

 

III.

Bacsilla Sándor kétegyházi plébános megemlítette, hogy a mávtelepen nagy elszigeteltségben fest-ír egy ’kóbor báránykája’. Hátha van valami érték maszatolásaiban, zöngeményeiben. Már elsőre megdöbbentem: mintha a kumráni barlang kincseibe botlottam volna. Rejtélyes, rikító színjelek, felhalmozott képstócok a lakószobában. A művész gyanakvó, lesi, nem nevetem-e ki. Testes, Marx szakállas, nagyokat szuszogó beteges, koros embernek tetszik. Korra fia lehetnék. Az anya, Mária néni tapintatosan kinn matat a konyhában, néha kukkant be. Estére már biztos vagyok benne, igazi zsenire akadtam. A festő feloldódva örvend a megbecsülésnek, méltó figyelemnek. Kölcsönös ajándékok. Kis papír shodó-pasztelljével hónom alatt, szinte repülök haza. Úgy érzem, a csillagmítoszi titokfejtésben társra, mesterre találtam. Nem könnyű eset, rejtekezik. Szeret elbújni a közönségesség, a mogorvaság vagy az elterelő semmitmondás maszkjába. Van oka a rejtekezésre, valódi táltos. Az eleve rossz-szándékú elektrosokk-kezelések végleg kinyitották égi-metempszichikus csakráit. Ide-oda lejtve éli a múltat jövőbe itatva. Fényképeire hieroglifákat vés, névvariációkat próbál. Előbúvik a legáltalánosabb „Kovács” és „József” mélyéből a valódi lénye: Faust, az univerzum ’el nem ismert törvényhozója’ (Shelley szavával). Édesanyja katolikus „Ézsiás”-ságából bontja ki az „Eyas” előnevet, nemesi névszót. Ez úgy latinul, mint óhéberül és japánul azt jelenti: egy-igaz-isteniségű. Eyas Kovács József kilépett a varázslásfeledett „Kovácsok” tumultusából, s nevet választott magának.             A festő, amikor egy télen se pénze, se festéke, se farostlemeze nem volt éppen, kiballagott édesanyjával a kétegyházi szikre, s agyagot bányászott másfél méter mélyből. Ebből az agyagból lettek különös-súlyos festett barlangdomb-szobrai. Jávai totemek jutnak eszembe. Hegylábak, lejtők gyengéd hajlatai. Anyaméh s cseppkőbarlang kincses fészke. De a sok helyen rákent piros, fehér, sárga festék rituális ünnepélyességet kölcsönöz az amúgy kísértő komorságnak. A festő most a tér színére akadt rá. Korábban a színformát szintetizálta, most a szín formateréhez fordult.

1988-ban féléves távolságból újra szembekerülhet a két világkultúrával, a mayával és a ki-en-gari sumérral. „Nagyon örülök a három könyvnek is, amit adtál. A ’Régi amerikai művészet’-et előre is köszönöm… Rajzoltam egy csomó geometrikus struktúrát, jó lenne köves gyűrűknek tervrajzául is, egy részéből meg képet festenék. (…) Kaptam festéket, festettem egy olajképet és egy pár temperakalligráfiát, és illusztráltam a ’Gilgames’-t.” – írja levelében.

Az emberiség története az istennév és a sajátnév keresésének kontextusában is értelmezhető. Ha ismerem Isten nevét, megszólíthatom. Ha előbányásztam beavató elnevezésemet, táltossá váltam. Ekkortájt írja nekem: „A nevemet , mármint a művésznevet formáltam egy kissé, azt hiszem, így hungaricizmus. Megháromszorozva eyasKeayasEyasKovácsJózsef-nek írom.” A hármasdombhoz közelíti így az E rovásírásos kettőskeresztjét. Mint nemzetben gondolkozó univerzális alkotó, E. K. J. törekedett arra, hogy más magyarok is visszatalálhassanak ősi tudásunk forrásaihoz. Ehhez nem elég az iratok böngészése (egyébként is a táltoskultúra nem dokumentálható: hagyja semmibe veszni az értékeit, hogy aztán színtisztán újrateremtse).

Kecskeméti kiállítása és a munkásszállói közönségtalálkozó alkalmával E. K. J. nálunk szállt meg. Kimozdulása a kétegyházi őskövületből megpezsgette fantáziáját. A találkozások új gondolatcsírákat ébresztettek.^[5]

 

IV.

Az E. K. J-képek olvasata óriási nehézségbe ütközik, nem olvadékony. Még akkor is, ha a közvetlen látvány eruptív erővel hat.^[6] A képekhez se a néző, se az alkotó nem rendelkezik még hiteles olvasati kulccsal. Sejtjük – főképp a félezernyi temperashodó-sorozatból – hogy a csillagszínképek világtörténelme a megoldás, csakhogy útközben még ezernyi apró értelmezési trükk húzódik. Persze azért így is megéri a nekihuzakodás. Az 1986-os nagy, a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeumban rendezett életműkiállítást követő évben a Művészetben Kiss Joachim Margit adott képet „E. K. J. művészetéről”. Elismerésreméltón, becsülettel megküzdött a pályaképpel, merészen válogatott, írt át és boncolva fejtegetett elemzéseiben. A direkt látványból indul: „Ez a közvetlen környezet a MÁV-lakótelep szűk világa: házai, ólai, kerítései, falak, karók és ágak. A képek problematikája a tér, nem a távolra vetített, hanem a rudak, falak, kerítéses ágak között darabokra szabdalt, egymásra halmozott tér s amelynek csekély mélysége és magassága van: a kerítésig, illetve a házak tetejéig, lombok aljáig terjed. A járószintre, az élettérre koncentrál.”Az utolsó korszak csúcsra-érett temperáit megkísérli közelebb hozni: „Ábrázolni semmit sem akarnak, mégis, organikus dolgokra emlékeztetnek, ettől válnak kvázi lényekké, valamilyen szituációban lévő, egymáshoz viszonyuló organizmusokká. Akárha népvándorlás kori állatábrázolások megelevenedett, helyüket elhagyó apró lényeit látnánk a lapokon. Ezért sorolhatók inkább e lapok az akciófestészet körébe.”

Fontosak ezek a nekirugaszkodások, mert legalábbis jelzik a megoldandó feladat fontosságát. Hiszen jószerével a festő se tudott sokkal többet az általa szubsztancializált világértelmezésről, sőt világformálásról. Holott számos esetben maga is megkísérelte írásban közzétenni intencióit. Általában kassákian konstruktivista versezetekben: „önmaga cselekvési körét állandóan bővíteni akarja/ tudatosítani/ dolgok méltóságát// formai eszközök sűrítése/ viszonylagos természetközelség újrafelidézése” – írja egy tághorizontú programvetésében. Máshol a metódus nyomán fellépő hatáskatarzist rögzíti „az eredeti alkotói szándék/ a leggyorsabb improvizáció// zseniális/ természetesen/ hatalmas tereket nyit meg”.

„Az 54 éves festő most egy Dózsa-sorozaton dolgozik világvégi lakásában, Kétegy-házán a MÁV-lakótelepen. 83 éves édesanyja gondoskodva veszi körül. Első pillantásra kiáltó az ellentét az eruptív, világfelforgató képek és a szűkös falusi körülmények közt. Aztán átértékelődik a viszony. Észrevesszük, hogy itt, ezeken a képeken, a mindennapi hősiesség katarzisát és tragikumát látjuk, színek sokatmondó formazuhatagában. A festő mózesi monológot folytat Jahve egével, jajgat a vihar sarkában, a Viharsarokban. Festészete különleges, prehisztorikus, törzsi emlékképeket hoz a felszínre. A jelenlegi Dózsa-sorozat nem pusztán a magyar történelem egy tragikusan szép epizódját eleveníti fel. A világ hatalmi struktúráit elemzi a festő lendületes, izgatott ecsetkérdőjelekkel, festék-Ariadné-fonalakkal, szivárványhidacskákkal. A mélyen átérzett színmegfelelések és kontrasztok elementárissá fokozódnak a kínai tusrajzok suhanás-technikája által. Értelmet nyernek a tört színű maszatolásfoltok, midőn fellángol bennük a tűz boronája.” Később háromtucatnyi temperasorozatot dokumentáltam a fotóművésszel, darabonként hirtelen röntgen-analízisnek alávetve. Hadd mellékeljek itt néhányat a sötétebb (barna-kék-fekete) árnyalatúakból, mintegy kudarcra-ítéltségem igazolása gyanánt. Nyilvánvalóan adódik a duplafenekű kérdéskomplexum: 1. Van-e értelme bárminemű ékesszólással vagy zagyván látványos képmondanivalókat szavak fogalompórázára fűzni? 2. Egyáltalán kínálkozik-e az ember számára más feltárási lehetőség, mintsem a gondolkodás szóbeli erőfeszítései révén? Hagyjuk függőben a kérdést. Ámbátor E. K. J. a maga írásgyakorlatában nagy teret szánt a szó-szófia körülírásoknak: „kézírásszerű megközelítések/ potenciális formáknak potenciális színek felelnek meg/ előszöri jelleget adni a képnek// antineuralgikus/ szépsége hogyishogyis/ született/ mélységében/ variációi” – fogalmazza meg versben. De műtermi kérdésemre expressis verbis is nyíltan állást foglalt a kép-írás és a fogalom-alkotás mellett: „Amikor rajzolva festek, az írás akcentusához igyekszem alkalmazkodni. Tehát, mit festek, hasonlítson az írásjelekhez. A képpel valahogy fogalmat is kell közölni. Az absztrakt kép is jelöljön tehát fogalmat. (…) Nem vagyok transzban, amikor festek. Van időm, van kedvem, ez elég. Bármilyen összevisszaságnak is tetszik, amit festek, értelmi kontroll alatt áll… Nem jó, ha az ember túlságosan ápolja az érzelmeit, pláne az értelem rovására. Sokszor engedtem inkább, hogy elkerüljük a veszekedést.” Igaz, a túlzott bakafántoskodást, tárgyiasító álérdeklődést se igen tolerálta a Mester: „Vannak bosszantó kérdések is. Az mi? Bosszantó kérdés.” Versszövegeit értelmi kiegészítő kísérleteknek szánta.^[7] De az arab számrendszer se elégítette ki a leonardoi leleményű polihisztort. „A 13-as számrendszert csak úgy megállapítottam, nem tudom, hogy ősibb-e, mint a tizes. Mindenesetre, mióta megrajzoltam ezeket az új számokat, nyugodtabb vagyok.

Levelei tobzódnak az alkotástervektől. Madách-strukturalista szöveget vizionál. „Több zászlókompozíciót csináltam… Építészetben is sikerült megrajzolnom egy lakótornyot, 13 szintest, azon tanulmányozható a szintmagasság-különbség-rendszer, ami a többi épületemhez kellene alkalmazandó. (Csak hétféle méretű paneleket kellene gyártania a gyárnak.) Most szoboröntéssel vagyok elfoglalva. Kiöntöm a kisplasztika-plasztelinjaimat. Geometrikus díszítésű gyűrűket, és még fülbevalókat is terveztem…” Érdeklődési köre felmérhetetlen. A sajtótól a katedrális- és stadionépítésig, az alsó-felső szintű pedagógiáig, haditechnikáig és űrkutatásig terjed.

 

V.

A kép képességét, a jel jelentőségét jelentése adja. Leírhatjuk E. K. J. jeleit, felmutathatjuk. Bírálhatjuk, vagy ujjonghatunk rajta. Érvelhetünk, s ráhagyatkozhatunk az evidenciára. Elemezhetjük racionálisan, s titokérzékenyen széttárhatjuk karunkat. Nem mondom, hogy mindegy, de mind egy! Íme itt vannak teljes valójukban a címlapi színes művek. Címük nincs (hacsak nem adunk), nehogy abba kapaszkodhassunk. Elég az, hogy valahány világértelmezés, világképlet. Számomra emberfölötti jelentőségük megkérdőjelezhetetlen. Zsenialitásuk tökéletesség-konglomerátuma nyilvánvaló. Hogyan oszthatom meg negyedszázados meggyőződésemet, csodálatomat másokkal? Fecsegjek, ízekre szedve darabról darabra? Vagy egyszerűen szögezzek le, s kész? Merjek lemerülni a részletezés révületébe? Emelkedjem az egész egészséges egébe? Hogyan is mondta a Mester? Ott a kétegyházi falanszter-karanténban? „A színeket dekoratívan alkalmazom. Színnel rajzolni a festészetben, az a legnagyobb. Tér- és forma-értéke is legyen a feldobott színnek. Mint Van Goghnál.” Feldobja hát elsőre a kvalitáshorizontot: Van Gogh! S körülírja kedvenc (kedvenc? szent!) magvasságát: színforma! Sohase választotta szét, mert örökké egyben látta. Nála együtt születik szín s forma! Két elődjénél/társánál, Tóth Menyhértnél s Kohánnál is – szerencsés esetben, rendre! De sok esetben az általános társadalmi mondanivaló elmossa, háttérbe szorítja a tiszta pittoreszk festőiséget – miként a korai E. K. J-művekben! De ezt a színformaságot – szögezzük le – E.K.J. manifesztálja visszamenőleg is nagy elődeire! Előtte nem volt, nem így volt, nem tudtunk róla, rejtekezett! Most nyilvánvalóvá világosult! (Bartókból érthetjük csak Bachot – mondta a társzseni József Attila.) Különös, istenadta képessége E. K. J-nak a színforma-egybelátás.^[8]

„Amit csinálok, nem annyira előzmény nélküli, hogy ne lehessen megnevezni. Leginkább talán szürdadaizmusnak nevezném.” Kassák és Einstein után (hatalmas Világképlet című főműve őket nevesíti) most Tzarát és Kornisst realizáljuk, szűrjük? Már nem is emlékszem, mire fel tért ki akkoriban a művész káosz és isteni ihlet összefüggéseire? Keresgélés nélkül, évtizedek pokoljáró tapasztalatait sűrítve definiált. „A művész nem médium. Nem lehet puszta eszköze felsőbbrendű erőknek. A tudatosságot nem lehet mellőzni. Ha véletlenül jön létre valami, azt is meghagyom, ha tetszik.”

Szobám falát negyedszázada „díszíti” E.K.J. egy temperaképe, nevezzük csak mondjuk lángszékmágnesesnek.^[9] Először is: jó keletiesen főszerepet játszanak itt is az űrök. Űrök uralkodnak, igencsak megemelkedik a méretes műszaki rajzlap kvalitás-struktúrája. A belátható festett látványon túl/mögött húzódik meg az igazi képképesség, a negatív erőtér, a 0 ponti energia bázisa. Erre mi nyugaton nemigen szokunk adni. No most, hogy mit jelent nekem – legalább negyedszázada – az a jobbközép vörös edényes levegőkatlan, arra nem könnyű szavakat találnom. De hozzávetőlegesen ilyesmit dadognék: azt, ahogyan Isten az életünket elgondolta. Merészen, hatékonyan, tündérien, örökérvényűen, gyönyörűen! Elég ez? Sapienti sat? Nekem elég! Ennek a bűvöletes rókavörösnek (nyomda ördöge nehogy el-kísértsd!) a romlandóságot és a főnix-fellángolást egyszerre modelláló tartóssága, tartalmassága! Ahogy oszloppá, s ölelő Földanya-Lánglány karrá lobban a levegős barlang! Ugyanegy itt írás és festés, jó magyarul: képírás. Ami már most a többi szín-vonal tobzódást, lázongást illeti. Csillagspektrum-kontrasztként tör be a légtérbe az imádkozósáska-szerű mélykék nemtő-szörny. Spontaneitása ördögrugóként funkcionál.^[10]

Olyan művész E. K. J. – ritka madár, – aki meglehetősen autentikusan kommentálja alkotó indítékait és eredményeit. Eljut idáig: „a puszta jelenségek világából/ értelmes formakomplexumokat// alaktalanból emelkedik forma/ a magasfokú tökély lehetőségét/ nem zárja ki”. De tovább ő sem! Az Idő méhe nem szülte még meg az E. K. J-színformajelek univerzális megfejtését. Egy-két évtized-évszázad eltelik még addig, míg „megnyilvánul gyönyörű képességünk, a rend” – fogalmazhatunk József Attila szavaival.

Alkalomszerűen kiválasztottam még két temperaművet a sok százból.^[11] Talán észrevenném a Joeban, a bal-kerékben a nyolcágú dingir-csillagjelet, a prekolumbián identifikációt, az alagsori ablakdübörgésben a MÁV-szörnyeteg tovacsattogását. Esetleg több jelentőséget tulajdonítanék a semmifehérrel szembeszegült lenti okkerzöld hősiességnek, meglebbenteném az éji pillangósötét mélyéről felviruló rózsalángszárnyat. A kép ettől ugyan nem lenne tökéletlenebb, de megfejtettebb se. Része az életmű Ré-révületének, rémisztően szépséges létrészegségének. Ahogy hajdan a helyszínen, az áldozati oltár oltalmában fogalmazhattam: „Egy biztos: ez a képteremtés jellegzetesen dél-alföldi és érvénye egyetemesen jellemző. A Dél-Alföld sarkában értelmezi festvén a mindenkori mítoszokat Eyas Kovács József, s közben maga válik mítosszá.”

Terjedelmi okok miatt még egyetlen lakat-lakatlanságot választottam. Ez a sárgában, szürkében, feketevörösben girlandozó ördögtrilla istenszabadságot nyit. Ausztrál őslakosok totemábráit elemezve jutottak a szakértők arra a végeredményre, hogy csak egészen romlatlan gyerekek és abszolút zseniális művészek képesek a teljes felszabadultság elengedettségében spontán remekléseket létre deríteni. Így próbáltam körülírva magamévá tenni ezt a törvényszerkesztő imaginárius improvizációt régen: „Lakatlabirintus. Kígyózó vasszürke zárnyelvek: a megoldás kínzó kényszere nélkül. Bezuhog a zeuszi háromszög Napja. Talán ez a legrövidebb út a feketétől a pirosig. Látszólag girbegurba, valójában nyílegyenes. A kozmosz többdimenziós törvényei szerint.” Sajnos, ma se mondhatnék bölcsebbet. De hát nem is kell mindent azonnal megtudnunk. Akkor mire volna, lett légyen az örökkévalóság világegyeteme?

 

VI.

Utolsó három évében ismertem E. K. J-t, mint tanítványai Krisztust. Ismertem? Ahhoz képest, hogy magam is szorongatott körülmények közt navigáltam családommal, gyermekeimmel, élénken ápoltuk a kapcsolatot.^[12] Szóval, valahogy úgy, ahogy E. K. J. megfogalmazta „cserébe” az én Dürer versemhez, s Kristóf-fiam születésének örömhírére: „a központeltolódások/ központnélküliségből központnélküliségbe/ az emberi problémák megfogalmazásáig/ a valóság harmonikus illeszkedő rendszeréig/ ez a megismerés kifejezési módja/ az elérhető egzisztenciális/ magánvaló gondolat.” (Önmagában)

Ugyan nagyon nehezen mozdult már ki az őt meg- és fogvatartó MÁV-kaptárából^[13], de időt szakított kecskeméti többnapos látogatásra, ahova hóna alá vett temperaképeivel buszozott el. Szerencsére a DUTÉP fotóművésze, Koczka István is felfigyelt a munkásszállón szervezett közönségtalálkozóra s kiállításra. Maradt abból az időből még néhány fénykép. Ámbátor hatezer fős vállalatnál dolgoztam az ezer építőt befogadó munkásszálláson (római típusú filozófiai-teológiai doktorátusom dacára „legmagasabb állami iskolai végzettségemnek” az érettségi számított, de világnézeti megbízhatatlanságom miatt örülhettem egyáltalán a megtűrésemnek), amint az ábra mutatja, az otthonosan szertepakolt képekre, s a messziről jött művészre alig tucatnyi látogató volt kíváncsi. (Igaz, később – főként a tanulatlan segédmunkások – áhítatos részvéttel merültek el az ámulatos-boszorkányos ábrákban, a hivatali félműveltek lebecsülték már akkor.) Szakmabeliek vettek részt a beszélgetésen, köztük – a fotón háttal látható – a minimal artban utolérhetetlen nagymester, Molnár Péter, s a helybeli legjobb költőnő.^[14]

 

Oly módon is ki akart törni, meg akart újulni ekkoriban, hogy – ahogy írta – módosított a művésznevén: Seac Keyas-ra. A magam részéről a ’80-as évek végén, a művész életében, csak az általam is gyakorolt szamizdatban vethettem fel az Eyas-kérdést, forszírozhattam művészi-emberi tragédiáját. Inkább irodalmi-intellektuális munkásságát mutathatta fel a budatétényi – Stanczik-Starecz Ervin által szerkesztett – Kurzus, míg a Rómaifürdőn Nagy Jenő által stencilezett harcos antibolsevista orgánum, a Demokrata E. K. J. ’56-ból sarjadzó meghurcolását, agyonsokkolását firtatta.^[15]

Haláláról joggal lehet elmondani: mint derült égből a villámcsapás. A tavaszi kulturális programok időszakában, húsvéti ünnepkörben alig tudtam a szegedi temetésre eljutni. Mária néni, az édesanya őrlődött, merre-mire?^[16] Ezután szorgalmasan váltottuk a leveleket, közel kilencvenévesen bekövetkezett haláláig. A téma mindig ugyanaz: jaj, vajon mi lesz, mi legyen Jóska életművével? Neki már csak egyetlen feladata maradt: biztonságba helyezni fia munkásságát! Így avattattam én be fokról-fokra „hagyatékkezelőként”. De menjünk sorban! Irtózatosan, s huzamosan zuhogott az eső, midőn a szegedi MÁV kisteherautója beállt a kétegyházi lakótelepre, hogy elszállítsa az E. K. J-hagyatékot. (A bútorokat, értékeket akkorra már az eleki fiútestvér birtokba vette, ha egyáltalán maradt valami.) A hórukkemberek kapkodva pakoltak, segítettem magam is. Szanaszét a padlón papírok, vázlatok, agyagszobor-darabok. A terjedelmes, kétméteres Világkép-főművet hiába szuszakolták volna be a szűkös kocsitérbe (Barkas?), kilógott az jó félmétert. Mi lesz vele most? Javasoltam az eleki rokonoknak, vigyék magukkal, tegyék fel legalább a padlásra! Szó se lehet róla, ellenkeztek. Akkor? Akkor itt marad! No, erre vásároltam meg én ott ezt a főművet rögvest 6500 forintért (utolsó dutépes fizetésem havi 3600 volt). Mondhatom, nagyot néztek az ott lévő rokonok ekkora respektre.) Csakhogy a szegedi MÁV-kultúrház raktárában se időzhetett, lazsálhatott sokat az E. K. J-anyag, merthogy – rendszerváltás! Elprivatizálások, stb., ’violaszín pecsét alatt’ jött az ukáz: kipakolni ekkorra s akkorra, mert ha nem: kidobják. Ekkor előbb egy általam ismert (félig ismert, félreismert) „nonprofit” kulturális egyesület vette volna gondozásába a hagyatékot, de nem vette, hasznot próbált volna húzni belőle, de nem lehetett. Éjnek évadján, krimibe illő körülmények között kelletett kimentenünk E. K. J. száznál is több olajfestményét, félezer temperarajzát, ezernyi egyéb nyomatát, akvarelljét, zsengéjét a megvetemedett rablóraktárból. Az akkori kecskeméti fideszes alpolgármester, a költő Hideg Antal, s a kulturális bizottság hírneves művészelnöke, Goór Imre révén került ily módon biztonságba, a városházán, a Lechner-palota légópincéjébe az E. K. J-œuvre. Noha, mint már említettem, természetesen a helyi politikai vezetés se ismerhette fel a művész zsenialitását, ennek ellenére hittek az előjeleknek, s ajánlásomnak.^[17] Azóta a légópince mélyén, karátosodó gyémántbánya gyanánt, pihen E. K. J. művészi életműve. A legteljesebb biztonságban, szoktam mondogatni, atomtámadás esetén, ha más nem is, az E. K. J. prófétai üzenet mindörökre rendelkezésre áll, legalább a halottaknak. Hacsaknem!^[18]

Egyszer leültem az Eyas-művek gyűrűjébe, s ily módon lelkesedtem: „Négy nagy kép van előttem… Mit szólna vajon ezekhez a két mester: Barcsay és Szőnyi? Csodálkoznának, hogy milyen hű tanítvány maradt E. K. József? Meglátnák-e benne az utód nagy bátorságát? Azt hiszem, mindenképpen. Hiszen a ’festészeten kívüli elemek’ (számok, betűk, minták) visszamagnetizálódnak Eyas Kovács Józsefnél. Revideálja őket. Újra látja a fenség festői szemével. Felmagasztalja az alázatosan háttérben maradókat: az értelem színárnyalatait, a színmozgások és formatartalmak képtelen képességét. Ember, mert csak a lehetetlen elégíti ki. Szerény, mert szeretet vezérli. Türelmes, mert tűz fűti belülről. Nem fél, mert nem fél-ember. Eyas Kovács József képei láttán éppúgy eszünkbe jut Giotto, Leonardo, mint Kandinszkij, Kohán, Tóth Menyhért, Mondrian és Klee. Mégis olyan merész meglepetésekkel szolgál, hogy a hatáshagyomány hatalma megkérdőjeleződik.”

Ma is fenntartom ezeket a magvas axiómákat. Azt is tudom, hogy a cédrus növekedése időbe telik, nem vethető össze a primőr spenótéval. Meg hogy nem nekünk kell felmutatnunk a zsenit, gondoskodik önmagáról az isteniség, ha eljön az ideje! Nagyobb, szélesebb téridőspektrumban méretik meg az ő univerzális üzenetáldozata. Időről időre nekilódul üdvös ügye. Negyedszázad alatt nem egy kiállítása nyílt (a Szakszervezeti Székházban, a Cifrapalota „új szerzemények” rovatában), a Képtár által megvásárolt gyönyörű képéből fekete-fehér emlékszámot állított össze a Képkeret-egyesület. Számos országos hírű művészettörténész tud a hagyaték sorsáról, elvben támogatja a felfedezését. De nem jött el még annak az ideje, hogy elszánt, rátermett, ifjú művészetfilozófus akár egész életét rááldozza erre a hallatlan, halhatatlan szent hagyatékra. Ha ugyan megszületett már az a csillagfejtő-űrkutató!

Most azonban legnagyobb örömömre, elismerésemre, Oroján István képzőművész és Gedeon József színházigazgató szervezésében, a Munkácsy Múzeum, valamint Szilágyi András és jómagam műtárgykölcsönző támogatásával egy komoly és jelentős Eyas Kovács József-kiállítás jött létre Gyulán.^[19] Valami megmozdult. Visszatalál a nagy triumvirátus-elődökhöz, Dürer, Munkácsy és Kohán szellemi közösségéhez a rejtelmes, megvetett negyedik.