Percepciók 2.

 

Az Art Salon\Társalgó Galéria számára hagyomány, hogy az őszi idényt egy nagyszabású csoportos kiállítással nyissa meg, amely a „Percepciók” címet viseli. Ebben az évben a kiállítás tematikája, a hét kiállító művész által feldolgozott alapgondolat: a csend. Balázs Imre Barna, Csáki Róbert, Gyémánt László, Incze Mózes, Paulikovics Iván, PAF (Pintér András Ferenc) és Szabó György elkészítették a saját csend-variációjukat. A tárlat többek között azt a kérdést járja körül, hogy vajon hogyan hozható összefüggésbe a képzőművészet a csend fogalmával? A festmények szótlanok maradnak, hol beburkolóznak a lágyan megfestett, békés háttérbe, hol a szobrok által előhívják a csendet és megtörik a tér nyugalmát.

 

Balázs Imre Barna, Csáki Róbert, Gyémánt László, Incze Mózes, Paulikovics Iván, PAF, Szabó György
Percepciók 2. .. csend… című kiállítása
2014.09.12. – 2014.10.10.
Art Salon/Társalgó Galéria
1024 Budapest, Keleti Károly u. 22

 
Paulikovics Iván: Csend

Deák Csillag

 

Csendet kérünk! (On the air?)

 

Nem filmforgatáson vagyunk, és hangstúdióban sem. Mégis csendet kérünk. Miközben ott látjuk a zongorát, nem is akármilyet, talán Liszt Ferenc hangszerét. Koncertzongora, feltámasztott tetővel, hadd szóljon (Paulikovics Iván: Csend). Szól is, betölti a teret a csend, mozdulni se merünk, meg ne reccsenjen a parketta, nehogy leboruljon a zongora a konzolról. Fél lábon áll. Egyensúlyoz, és nem remeg, egyensúlyban van. Harmónia. Felszállna, de csak a csend zúg a fülünkbe.

Nem forog a felvevő és mégis felvétel van. Adás. Szoborerdőből kerek, tágra nyitott szemekkel mikrofonok néznek ránk. Szabó György Meditáció sorozata, és Mágikus korongjai. Hieroglifákat olvasunk. Talán az inkák földjén járunk és az ásatásokból egy újabb letűnt civilizáció relikviái kerültek felszínre? Valami, amit már nem tudunk, csak megfejteni próbálunk? A korongok az eltűnt időt mutatják, oda igyekszünk. A múltunk pecsétjei, digitalizált fényképezőgép nyilai mutatják a megkövült időt. Az Éjkirálynő a mikrofonon ül, nem takarja el a lyukacsos membránt, mégse szólunk bele, a csend hangszórója beszél hozzánk. Emberi alakok lebegnek a vékony acélrudakon, fémszárnyuk a nap közelében sem olvad le. Van Kompasz, azaz iránytű is, csak tudjuk használni, merre is vegyük az utat.

Szabó György: Éjkirálynő

Nem filmforgatáson vagyunk, hanem moziban. Pereg a némafilm (Stan és Pan) és halljuk, amint egy asszony a zongoránál ül a sötétben a vászon előtt és aláfesti, igen festi, satírozza a pergő képeket, a nevetést, a könnyes kacagást (Gyémánt László Silent movie).

Mint egy óriási vörös liliom tüzel PAF Flame képe, izzik, zsigerileg érezzük, amint gyomrunkban pattog a tűz. A visszafojtott hangok kitörnek, arannyá válnak, és a vörös háttérbe kerül a Golden Emotions képen, majd fehér tűzijátékkal megérkezünk a Csend-hez. Nem hagy nyugodni a művész, a Yellow Emotions VI. képén fenyegető fekete melanóma dudorodik ki, PAF a kitörő fekete vonalát részben sárga ecsetvonással takarja, ezzel is növelve a feszültséget, a sárga folyamban a fekete pötty maga a megtermékenyítés. Zárvány. A fekete felfalja a sárga festéket, a semmiből lesz csendje.

És továbbra is adásban vagyunk. Incze Mózes: Egy tál csendet kínál nekünk, és nem kér érte cserébe semmit, nem kell lemondanunk semmiről, csak hallgatnunk kell, meglátni és meghallgatni a csendet, amely tükörré válik, mintha egy jégbarlangban lennénk, töredékes a fény, töredezett a jég. Kié a tál csend? Hamupipőke végzett a munkájával, és a bálban táncol? Az üresség metamorfózisát látjuk. A hiányt. És a hiányzó embert, aki éhes vagy éhes volt. De csak a csend maradt rá, és csenddé válik. Balázs Imre Barna Flux LXIV.-je surlott felület, mákos, redős, érdes és kopott. Madarak vonulása, elmosódása egy fotón, egy lassan kihunyó szemben. A repülés, a vándorlás, a bizonytalanság csendje. Felhős. Szabó György Jákob lajtorjája bár a magasba ágaskodik, de mégsem vezet a mennybe, körbezár, ketreccé válik. Képesek vagyunk meglátni a csendet? Képesek, benne van a kép szó. Csend-Élet.

Szabó György:Jákob lajtorjája

Az "észlelés", mint elnevezés egy latin szóból, a perceptio, vagy percipio szóból ered, melynek jelentése befogadás; összegyűjtés; birtokba vétel akciója; ésszel, elmével való felfogás. Incze is összegyűjti a tárgyakat, emberi testrészeket és birtokba veszi őket. Az egymás mellé helyezéssel viszonyt teremt közöttük, sejtelmet és közelséget. Az élettelen válik élővé, az élő meg élettelenné. Ez maga a metamorfózis. Nem Kafka Metamorfózisa, itt nem bogárrá változik valami vagy valaki. A részekre esés az, ami kiváltja hiányérzetünket, hogy az egészet egybe lássuk. Puzzle játék, kirakósdi.

Csáki Róbert Hagyaték III.-ja a rókalelkű bátyot juttatja eszembe. Kedves, de ravasz arc és ember. Orrá vált arc, szemünkbe néz, ártatlanul és magabiztosan. A fej árnyéka a megkettőzésről szól, mást mondunk és mást cselekszünk. Az elévülés és az önmagunkat megvédeni képtelenség csendje. Szürke és vörös szín uralkodik, mégis a fehéret vesszük észre először, meg a kihajtott inggallért. A Garde-dame az emlékezés csendje, és az összetartozásé. Tojásdad csend, ab ovo az. A rokokós ruhák aranyszíne és fodrai olyan világba visznek, amelyről személyes emlékeink nincsenek, csak álmainkban.

Csáki Róbert: Hagyaték III.

Esti randevú-ja a romantikus pillanatot, a várakozást idézi meg. Még egyedül vagy, de szívedben egy arc merül fel, várod, hogy egy szempár rád nézzen. A háttér sötétbe hajlik, minden bizonytalan, de a sziluettből a reménykedés sugárzik, a női alak szoborrá meredve ül. Csöndre int a titkok titka:/ két szemed,/ míg az ingaóra bongva,/ ó rugóra jár, ketyeg/ hallgató szívünk felett./[1] Csáki Csend-je visszatükröző és sejtelmes, árnyalakos csend. Ragyogásba és burokba mélyedt csend. A fekete színfolt az elszáradást szimbolizálja, a fonnyadást. Fonnyadó csend. A háttér aranyszínbe olvad. Mondhatnám haldokló csendnek is, ahogy az ember eljut egy más világba, kaput nyit és zár. Még innen van, de már fejben odaát él. Lépnie kell, elhagyni valamit. Az elhagyás csendjét látjuk, benne a magára maradás sötétlik.

A csend is zene. A csendből előhívott idő a néző ideje. Lehetőség. Kezdeni kell vele valamit. Csenddé válva is. Ha olykor harsányak is vagyunk csendben. Beléptünk a csendbe. Kilépni a legnehezebb. Csendként. „A hangot csend veszi körül. Hangot akkor hall az ember, amikor beáll a csend. A hang „tart”. Eltart egy darabig és mégis vég és kezdet nélküli...” (Georgiades)[2]

Incze Mózes három képe triptichon is lehetne. A tálcán hozott emberi fej a lefejezést idézi, rajta keresztül a halált, és a torzót, ami örökül marad az utókornak. Apollói torzó. Bedobozolt csend egy kinyitott fiókból. Az átkelés csendje, felhő- híd, amelyen senki sem juthat át a túlsó partra. A Styx folyó van előttünk Jártam egyet az eltűnt idő nyomában, meghallgattam a csend hangjait.[3]

 

Kölüs Lajos

Kútba esett csend

 

Az összeesküvők üzeneteit látom. Illegális üzenetek cserélnek gazdát. Titkok merülnek a homályba, önmagukba. A nem-tudás hatalma, némasága az, ami beszédes csend. A belátás és a befogadás csendje. A csend limese, ami határtalan, egyben önmaga korlátjává válik. Megfoghatatlan. Állandóan változik. Derivált és integrált csend. Gyökerek csöndje, a születés csendje. A méltóságé.

A csend mint protézis. Lehet fog, térd, kar, ízület. Beépített, testbe varrt csend. Kitölt valamit, egy helyet, két hang közötti teret, időt, ez az Éjkirálynő. A csend mint metafora. Elhasználódik, porossá válik, összedől a csend kupolája, a csend elárvul, elszürkül, benövi a gaz, az enyészeté lesz. Belső csend, mozdulatlan, formája, kiterjedése van. A csend nem látszik, mégis van, nem megfogható, de hallható, sőt látható. Az arcunkon. A csend utópiája. Minden bajra két orvosság van: az idő és a csend, mondja Alexandre Dumas. Csak melyik van előbb, és követik-e egymást, rangsoruk és hierarchiájuk miként nyilvánul meg az ember számára. Egymástól elválaszthatatlanok. Ikrek, de különneműek. Testvérek. Vérfertőzésben szenvednek. Megáll az idő? Ez lenne a csend? És milyen az, amikor mozgalmas a csend? Heggyé magasodik, és kitör a csend, akár egy vulkán. PAF Flame-je nem csak piros, mégis ég, szigetekben a lángok.

PAF: Flame

Beáll a csend? Ha nincs, aki hallja a csendet, akkor nincs hang sem? Az áramló figyelem, mely semmit sem rögzít. Egy zenei koncerten vagyunk, és halljuk a köhögést. Csendben (Szabó György Mágikus korongok). A percepció a mögöttest látja, fogja fel, mielőtt még gondolati tartalmat építenénk, hoznánk felszínre. A festmény csendje? Az alkotó csendjét fogjuk fel, vagy mint megfigyelők, a mi csendünk csendül vissza. Szabó György Jákob lajtorjá-ján az égbe megyünk, a paradicsomba. Keressük Istent, de nem érjük el. Elérhetetlen. Krisztus mennybemenetelének előképét szimbolizálja. Az elnémult Bábel-tornyot is megidézi. Emberi csend, senki sem beszél, nincs zsongás. Csak létrafokok. Benned a létra, írta Weöres Sándor. Csáki Róbert Késő van egy tánchoz képe az elfordulás csendje, benne a magány, az érzés, hogy egyedül maradtam. A kép elmosódott háttere olyan, mintha maga az időtér hajlana meg. Valakihez. Elveszett jövő és jelen.

Egy vasárnap reggel anya azt mondta apának: - Menjünk el a templomba. - Apa azt mondta: - Oké. - Amikor az épület elé értek, apa semmi jelét nem mutatta annak, hogy ki akarna szállni a kocsiból. Anya megkérdezte: - Nem jössz be? - Nem, megvárlak itt - felelte apa.[4] Ez az illúzió elvesztése valami iránt. A modernitás elfeledtette velünk, hogy a megvonásban erő van, a hiányból hatalom támad, ezért szüntelenül hozzáadunk, halmozunk, rálicitálunk. Mivel nem tudjuk immár vállalni a hiány fölötti szimbolikus uralmat, ezért elmerülünk a fordított illúzióban, a bőség kiábrándult, anyagi illúziójában.[5] Balázs Imre Barna Flux LXVII. képén a kihagyott ecsetvonásokkal szilánkos, darabos csend keletkezik. Hófehér, betakart föld, visz valamit a szél, kórólevelet, sáslevelet. Víz közelben vagyunk? A csend aláereszkedik és lebeg egyszerre.

PAF folyatott festéke csomósodik is. Kőkemény és rétegzett csend. Színeket váltó csend, az anyagban meglevő távolság és közelség, ill. maga az üresség domborul a síkba. A Golden emotions IV. kép egy távoli csillagrendszer, ködfelhő, fekete lyukkal. A kép bal felső sarkában még a fehér szín uralkodik. A kép alján feketébe és kékbe fut a távol. A kép középpontjában áll a halványodó aranyszín, elveszti jelentőségét, az uralkodó a szín a rózsaszín. Boldog békeidők. Az a tény, hogy a műalkotások sosem lehetnek tökéletesek és véglegesek, nem csupán a múlandóságukra utal, hanem arra is, hogy még szinte az egész élet előttük áll. [6]

Incze Mózes nem kézrátétellel gyógyít, bár két képén is ott a hatalmas kézfej, az ujjak összezárva (Csend, csend, csend). Mintha valaki a föld alól kapaszkodna a felvilágra. A kézfej egy hegedűfejre simul, megszólal a hangszer, az ujjak elnyelik a hangot. Semmit sem hallunk. Vagy mégis? Egy másik világba tekinthetünk át, a harmónia világába, amely talán nem is létezik. A csend is nem létezővé válik, a tárgyak folytonosan visszabeszélnek, történetük van, keressük ezen történeteket, mert a tárgyak a múltat idézik meg. Ragaszkodunk tárgyainkhoz.

 
Incze Mózes: Csend, csend, csend

Az észlelésünket jelentősen befolyásolják előzetes tapasztalataink, ismereteink, pillanatnyi hangulatunk, szükségleteink, érdeklődésünk, valamint az adott kultúra, amelyben élünk. A kiállító művészek kortársaink, a bemutatott műveikben felismerjük a festészeti technikák történelmét, de egyúttal egy új szemléletet is, amely különbözik a múltbeli hagyományoktól. Csáki fényrablása és fényoltása, a sötét kiragyogtatása, Incze szorgos tárgy gyűjtései, PAF önfeledt festék nyúlványai, mezői, Balázs Imre Barna Flux sorozatai, a két szobrász (Szabó György és Paulikovics István) jelekké váló formái, mértani testei nem a szokásos utat járják be, hanem a titkos ösvényre is fényt vetnek, hogyan és miből születik meg a mű, miért és mitől lesz rangossá az alkotás.

Balázs Imre Barna: Flux LXVII.

A tárlat fő erőssége, ez egyben kurátori érdem is, hogy a művekben ott az extraszenzoriális percepció (E. S. P.), azaz érzékszerveken kívüli érzékelés. És ezzel tudatosítják bennünk, hogy a normális érzékszervekkel nem elérhető eseményekről, látványról, vízióról, tükörről származó információkra is figyelnünk kell. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az előérzet és a jövőbelátás teszi lehetővé, hogy olvashatjuk a festmények csendjét. Az "esemplastic" (a fantázia képessége) végig jelen van a művészek törekvésében, magatartásában. Vajon a pohár félig üres, vagy félig tele van? A kérdés jogos, mert olykor képtelenek vagyunk az új információ megértésére, csupán amiatt, mert nem tudunk elvonatkoztatni korábbi ismereteinktől, tapasztalatainktól. Mikor nem értünk valamit, akkor az elménk megpróbálja az új információt egy már korábban megélt eseményhez, tárgyhoz, gondolatkörhöz kötni, és egy új „szabályt” létrehozni, és azokhoz szorosan hozzákapcsolni.

Tudjuk, hogy az érzékek önmagukban nem képesek egy egyedülálló világ leírására. Cselekvés nélkül a percepció pedig céltalan lenne. A csend cselekvés is. Nem passzív, hanem alkotó és befogadó, azaz teremtő, folytonos kiegészítést jelent. Közelítéseket. Most ilyen a világ. Bennünk. Valami megjelent lelki szemeink előtt. A belső szemünkkel látunk. Tünékeny idő és tér, megfoghatatlan.