Görgényi Ernő
Kohán György kiállítása elé[1]
Sokat lehetne vitatkozni azon, hogy kik is voltak a XX. századi Gyula legnagyobb hatású művészei, az mindenesetre biztos, hogy e képzeletbeli listára Simonyi Imre és Kohán György neve egyaránt felkerülne. A két nyughatatlan lelkű, komor alkotó sorsa és művészete közt párhuzamot lehet vonni, nyugodtan kimondhatjuk: rokonlelkek voltak, ahogyan ez Simonyi soraiból is kitűnik:
,,S a gyulai éjszakában megállván
– – balról Kohán György, balrább Porzsolt Kálmán –
a Nagytemplom alatt a holdvilágnál
megegyeztünk: éjszaka nincs szivárvány...”
Egész életükben a témát és a hozzá méltó kifejezőeszközt keresve teljesedtek ki egyre inkább az alkotásban, de a keresés nem csak művészetüket hatotta át, hanem életük egészét is – mindketten olyan hely után kutattak, ahol otthonra és békére lelhetnek.
Az értetlenség, s a kortársaik jórésze által tanúsított elutasítás – melynek utóhatása a mai napig érezhető – mindkettőjük pályáját jellemezte. Valójában ugyanaz az indulat munkált mindkettőben, a vágy – máshogy mondani. S épp ugyanazért nehéz megérteni, elfogadni Őket – ha nem ismerjük sorsukat, nehezen bogozhatjuk ki alkotásaik mondanivalóját.
Akik viszont valamelyest is ismerik Kohán életútját, biztosan elgondolkodtak már azon, hogy a festő miért éppen Gyula városára hagyta életművét. Hiszen Párizsból való visszatérte után, nem szülővárosában, hanem Hódmezővásárhelyen telepedett le, és lett az ottani művészeti élet fontos szereplője, a megalakuló Tornyai Társaság egyik alapító tagja. Lehetséges, hogy éppen a már említett otthonkeresésnek az eredménye az, hogy mégis Gyulán tekinthetjük meg Kohán műveit? Féja Géza soraiból mindenesetre ez tűnik ki.
A Viharsarok című szociográfia szerzője – egyben Kohán festészetének nagy tisztelője – a művész halála után Gyulára látogatott, hogy a festő utolsó – gondosan rejtegetett, de talán pályafutása csúcsát jelentő – képeit megnézze. Emlékeiről a következőképpen írt: „Négy egymásba illeszkedő roppant vászon örökíti meg a halált, a végtelen éjszakát, saját síremléke, ám csúcsán különös derengés, sejtelmes fény játszik, a halálból csírázó élet…
Csupa nagy, olykor óriási méretű kép, termekbe, illetve a kor falára szánta, közösségi művész, tömegekben és világban gondolkodott, az emberiséghez beszélt. (…) Izgat a rejtély, elindulunk életének a nyomai után (…). Folyton meg kell állnom, Kohán György a sötét színeket kedvelte, élete végén főként a feketét, de mennyi árnyalata az ő fekete színeinek, akár ezeknek a megfeketedett öreg háztetőknek, kerítéseknek. Művészi világának gyökérzeténél vagyunk, innen indult, s ide tért meg – „anyanyelvén” beszélt a végső dolgokról. (…)
Azt mondotta egyszer (utolsó képeiről) édesanyjának:
– Magamnak festettem őket, de egyszer majd az udvarra hordom, és felgyújtom.
Mégsem égette el, Gyula városára hagyta, »mert az emberek eltűnnek, de a város megmarad«.”
Kohán tehát élete alkonyán mind testben, mind szellemben hazatért. Nekünk, gyulaiaknak pedig kötelességünk, hogy méltó körülmények között mutassuk be életművét.
A Göndöcs-kert rehabilitációjára kiírt pályázat kitűnő alkalmat szolgáltatott arra, hogy végre megnyugtatóan rendezzük a Kohán-hagyaték sorsát. Amellett, hogy számunkra nagyon fontos volt, hogy az eddig Kohán Képtárként funkcionáló Vigadó visszakapja eredeti funkcióját, egy olyan kiállítóhelyet is ki kellett alakítanunk, mely alkalmas egy nagyméretű vásznakból álló tárlat bemutatására.
A sokak által csak „B” épületként ismert építmény jó helyszín, hiszen több szálon is a város kulturális életéhez kötődik. Oláh György 1894. június 10-én indítványozta, hogy a Göndöcs Benedek által alapított Békésvármegyei Régészeti és Művelődéstörténelmi Társulat állandó múzeumi épületet emeltessen, és kérje meg Gyula városát, hogy erre a célra a Göndöcs-kertben telket ajándékozzon. Ezen a 40 négyszögöles telken 1895-ben, mintegy 4000 Ft költséggel felépült a díszes múzeumépület, melyet Szabados József gyulai építőmester tervezett és kivitelezett, a külső díszítés Czigler Győző műépítész munkáját dicséri, míg a homlokzaton elhelyezett megyei címert Kallós Ede készítette. A múzeumi tárgyakat és a könyvtárat 1895 júniusának végén szállították át ide. A könyvtárat aztán áthelyezték a gimnázium épületébe, majd 1930-ban a múzeummal együtt a polgári fiúiskola földszinti helyiségeibe.
Később a népkerti épület a Mogyoróssy János Városi Könyvtár értékes közgyűjteményének adott otthont, az utóbbi évekig pedig rendezvényhelyszínként funkcionált. Mostantól viszont – és remélem nagyon sokáig – Kohán Képtárként ismerhetjük majd.
Hogy képtárként használhassuk az épületet, funkcionalitásában is megfelelően kellett kialakítanunk, és a szigorú műemlékvédelmi szempontok figyelembe vételével kellett kibővítenünk (hasonlóan a Rondellához). E szempontok miatt a hozzáépítés nem lehetett historizáló, a régi és az új épületrésznek pedig határozottan el kell különülnie egymástól úgy, hogy a hozzáépítés nem konkurálhat az eredeti épülettel.
Ahhoz, viszont – és ez nagyon fontos célunk – hogy a Kohán Képtár az eddigieknél nagyobb mértékben részévé válhasson a város kulturális életének, egy jó épületnél többre van szükség. Éppen ezért a képtár újranyitása után időszaki kiállításoknak is helyet ad majd, melyek közül az első mostantól megtekinthető.
A Rippl-Rónai-, Gulácsy-, Egry- és Szőnyi-képeket is tartalmazó, az Antal-Lusztig gyűjtemény letéti anyagából összeállított kiállítás, a magyar tájképfestészet közel egy évszázados ívét követi nyomon a nagy realista mesterektől Kohán kortársaiig. Úgy gondolom, egy ilyen tárlat méltó indítása lehetne bármelyik múzeumnak, és olyanok számára is vonzó, akik már látták a Kohán-életművet.
Mind a Kohán-, mind pedig az Antal-Lusztig gyűjtemény anyagából készült kiállítást Gyarmati Gabriella művészettörténész rendezte.
Az első kiállítást több követi majd, és remélem, sokan lesznek olyanok, akik egy-egy időszakos kiállításra betérve fedezik fel a gyulai festőt, vagy a helyi alkotók mostani generációját, hiszen a megújult Kohán Képtár olyan kiállítóhely lesz, ahol a gyulai művészek is megmutathatják magukat.
A már idézett Féja Géza ugyanazon írásában azt jósolta, hogy: „Tegyük hozzá: ha megteremtik a Kohán-múzeumot, Vég-Gyula visszanyeri régi rangját, ismét őriz, véd valamit, és bizonnyal európai zarándokhellyé válik.”
Azt kívánom, bár a próféta szólna belőle! Mindenesetre az épület felújításával, kibővítésével megtettük az első lépést a helyes irányba. Nem titkolt szándékunk, hogy a következő időszakban a figyelem fókuszpontjába állítsuk Kohán Györgyöt és életművét, otthonra van szüksége térben és tudatokban, hiszen egész életében ezeket kereste.
