Bula Teréz
Corini Margit szenvedélyes élete
Egy életrajzi kötet részletei
Corini Margit
(1897–1982)
Corini Margit méltatlanul mellőzött jelese a magyar piktúrának – írtam magam is több helyen, de így gondolják képeinek rajongói, s hányatott életének más ismerői is. Mindeddig nem készült művészetéről összefoglaló munka, rangos lexikonok sem említik nevét. Csak az újabb, kisebb jelentőségű művésznévtárak, s egyéb, főként internetes források szentelnek neki pár sort, de jórészt ellenőrizetlen életrajzi adatokat adnak tovább biztos tényként. Látszatra elegánsabb megoldás, mint az „így lehetett” és „valószínűleg” kifejezések használata.
Egy monográfiába azonban sok minden belefér. A források kritikája is. A köztudatban forgó két születési dátumtól kezdve a művésznő névviselésének többszörös rejtélyén át a történelem és a politika viharainak kitett sorsán keresztül egészen a magánélet, az asszonyi lét sokszor inkább csak sejthető, mint dokumentálható eseménysoráig. Fontos momentumai ezek egy művészember életének, amelyek meghatározzák tájékozódása irányait, életműve kiteljesedését, vagy torzóban maradását, de azt is, milyen helyet foglal el a művészeti élet „köztudatában”, már ha létezik ilyen egyáltalán, amelyben helye van olyan jelentékeny alkotóknak is, akik az elmúlt, viharos huszadik században, annak is a második felében nem voltak mindig a hazai, hivatalos kultúrpolitika kedvencei.
A Corini Margit szenvedélyes élete című, Banner Zoltán művészeti író szakmai lektorálásával, a kolozsvári Kriterion Kiadónál megjelenésre váró, mintegy háromszáz oldalas könyv bizonyára hozzájárul a művésznő életének és művészetének megismertetéséhez, s törleszt valamit abból a régi adósságból, amellyel tartozik neki mind a szakma, mind a művészetkedvelő nagyközönség.
Corini Margit – vagy ahogy a franciák nevezték: „Maitre École de la Nuit”, az éjszaka mestere – élettörténete egybeesett a XX. század zaklatott, viharos eseményeivel. A szerző végigkalauzolja az olvasót Corini Margit életének, művészi útjának és személyiségének rekonstruálására tett felfedezőútján, amely önmagában is kaland a maga meglepő, olykor hihetetlen fordulataival.
Corini Margit méltatlanul mellőzött jelese a magyar festészetnek. Még azok is, akik a közelében éltek, vagy akik a huszadik század művészetének hivatott kutatói, kevés ismerettel rendelkeznek vele kapcsolatban, mert kevés is tudható. Csak az bizonyos, ami hátrahagyott, ami nagyobbrészt szétszóródott életművének darabjaiból kiolvasható. A legteljesebb kollekció a gyomaendrődi Vidovszky Béla Helytörténeti Gyűjtemény – Városi Képtárban található, amelynek nyolc éven át voltam vezetője. Több mint negyven alkotását őrzik itt, de ez csak töredéke lehet az egésznek.
Sorsdöntő élmények
„Az igazi művészet nem ismer határokat, korlátokat, bélyegzőket. Az igazi művészet kileng az időből (…) ki, a végtelenbe és nem hogy félne a szabad versenytől, hanem azt határozottan megkívánja. Versenyezni és a non plus ultráig kifejlődni csak határok nélkül lehet.”
(Corini Margit hozzászólása a Pesti Napló 1934-es Ki a kontár? című ankétjához)
Mi vitte vajon a szépen hegedülő, éneklő, a zene iránt érdeklődő, a színpadon sikereket elérő Sóvári Margitot a festészet felé? Miért nem próbált meg színészként érvényesülni az Újvilágban, és miért nem próbált visszatérni a színpadra Párizsba települése után, akár az ottani magyar társulatok valamelyikében, akár itthon? Mi adta a döntő lökést, ami ilyen gyökeres váltásra késztette őt?
A rajzoktatásra a korabeli középiskolákban nagy súlyt fektettek, de ez nyilvánvalóan nem terjedt túl iskolás gyakorlatokon, díszítmények, gipszminták rajzolásán, esetleg korabeli metszetek, nyomatok másolásán. A lányoknál külön hangsúlyt kapott a művészi kézimunka oktatása. A kolozsvári Felsőbb Leányiskolának például saját művészeti gyűjteménye volt. De Gerando Antonina a „női hivatás” betöltéséhez elengedhetetlennek tartotta a szépérzék kifejlesztését. A gyűjteményben antik szobrok gipsz-másolatai, klasszikus művészek munkáiból albumok, metszet-gyűjtemények egyaránt helyet kaptak. A biedermeier és a historizmus alkotóinak, Barabás Miklósnak, Székely Bertalannak, Madarász Viktornak és a többieknek albumai és olajnyomatos reprodukciói sem maradhattak ki, hiszen Antonina Teleki Blanka unokahúga volt, s mint igazi honleány minden alkalmat megragadott a nemzeti érzés terjesztésére.
Az iskolán kívül más lehetőség is volt a városban a művészeti képzésre. Ott volt például Ács Ferenc festőművész magániskolája, amelyet 1908-tól saját lakásán működtetett. Mint hűséges Hollósy tanítvány, az eredeti nagybányai szellemet képviselte, de megértéssel fogadta a „renegát” fiatalok törekvéseit is, noha ő maga nem követte azokat. A fogadtatás az aggodalmak ellenére igen kedvező volt. A város értelmisége éppen eléggé sznob volt ahhoz, hogy ügyesen titkolja, nem érti ezeket a „moderneket”. A sajtóban megjelenített ellenérzések inkább a MIÉNK sértett tagjainak sugalmazására kaptak hangot, hogy vajon Ács Ferenc és a szervező bizottság jogosult volt-e az egész tagság nevében eljárni.
Az édesanya Miklós Zsigmonddal kötött házassága után a család kétlaki életet élt. A nagyfiúk Pesten folytatták tanulmányaikat, Margit 1913-ig valószínűleg Kolozsvárt maradt, de gyakran rándult a fővárosba, ahol a fiúk igyekeztek bevezetni húgukat vadonatúj ismeretségi körükbe, a művész-növendékek világába, és kalauzolták a legkülönfélébb művészeti eseményeken.
Mit is láthattak együtt, ami megmozgatta az egyszeriben kitágult világra rácsodálkozó kamaszlány képzeletét? A Nemzeti Szalonban 1907-ben megnyílt Gauguin- és Cézanne-kiállítás idején ők még nem voltak Pesten, Margit amúgy is túl fiatal lett volna még hozzá, de 1909-ben az említett kolozsvári MIÉNK kiállítással majdnem egy időben a Könyves Kálmán Szalon megrendezte a Keresők – a Nyolcak elődje – kiállítását, ahol Czóbel, Márffy, Kernstok, Pór és társaik munkáival találkozhattak.
1910-ben a Művészház Nemzetközi Impresszionista Kiállításán megismerkedtek a nagy francia impresszionistákkal és követőikkel. 1911-ben szintén a Rózsa Miklós vezette Művészház Keleti Kiállításán a japán fametszetek, keleti textilek, néger szobrok egzotikumával találkozhattak. Ez Nagy Istvánra tett igazán mély hatást, hiszen az iparművészeti, s ezen belül a textilipari képzés a szecesszió jegyében amúgy is hajlott az egzotikumok felé.
1913-ban szintén a Művészház rendezte meg a Nemzetközi Posztimpresszionista Kiállítást, ahol az expresszionizmus, fauvizmus, sőt, a kubista és az absztrakt irányzatok képviselői is helyet kaptak. A Párizsban élő, szintén kubizáló Réth Alfréd együtt szerepelt Picassóval, Kandinszkijjal, Delaunay-vel és más, mára már az avantgárd klasszikusaivá érett alkotókkal.
Az 1913-as év bővelkedett a modern kiállításokban. Az Ernst Múzeum sem maradt le lelkesedésben a Művészház mögött. Ernst Lajos is bemutatta gyűjteményének legszebb modern francia darabjait. A gyűjteményből Ernst 1937-ben bekövetkezett tragikus halálakor több képet megvásárolt a Szépművészeti Múzeum akkori igazgatója, Petrovics Elek. Néhány darabot azonban már e kiállítás anyagából is válogattak a Szépművészeti számára, például Toulouse-Lautrec és Gauguin egy-egy alkotását.
1917-ben Kassák lapjának, a MA-nak a szerkesztőségében rendezték meg a brassói Mattis-Teutsch János kiállítását, akinek a művészete ekkoriban a Münchenben működő Kandinszkij vezette expresszionista Der Blaue Reiter csoporthoz kötődött. 1918-ban szintén a MA-nál rendezték meg a Galimberti-Dénes házaspár emlékkiállítását, akik ebben az évben, mint annyian, a spanyolnátha-járvány áldozatai lettek. Galimberti Sándor és Dénes Valéria sok évig élt Párizsban, s ott Matisse tanítványaiként a posztimpresszionista stílusok és a korai kubizmus jegyében alkotott.
A kortárs kiállítások mellett a nagy múzeumok, így a Szépművészeti Múzeum állandó kiállításait is látogatták a testvérek, ahol a nagy klasszikusok műveivel ismerkedhettek meg az Esterházy-gyűjtemény képei között. Margitra különösen erős hatást gyakorolt a rendkívül expresszív El Greco festészete, valamint Rembrandt és Corregio fénykezelése.
A modernek közül itt találkozott Manet Hölgy legyezővel című képével, és itt látta Pissarro Pont-Neuf című képét is, amely sokakat megihletett. Később más nézőpontból ő is többször megfestette Párizs hídjait, festőállványát egy, a Szajnán ringatózó csónakban felállítva.
Corini Margit: Este a párizsi Szajna-parton
A Kieselbach Galéria
34. aukciójának katalógusából
A háború kitörése megritkította a közös programokat. Margit megkezdte tanulmányait Rákosi Szidi iskolájában, a fiúk pedig katonának mentek. János a főiskolát az 1917 és 1921 közötti években végezte. Előtte ő is frontszolgálaton volt. A háború félbeszakította a főiskola előkészítő tanfolyamain folytatott stúdiumait, amelyeket csak az 1917/1918-as tanévben tudott újra kezdeni. Tanárai voltak Stróbl Alajos − akinek mesteriskoláját is látogatta −, Radnai Béla és Vedres Márk. Az ő kezük alatt formálódott mesterségbeli tudása és művészetszemlélete, hogy később az apróbb plasztikai megbízásoknak éppúgy eleget tehessen, mint a nagyobb köztéri megrendeléseknek. „Alkotásai realista szellemű, főként kőbe faragott női- és férfialakok, sportszobrok, portrék és plakettek. A klasszikus görög szobrászatot idéző, egységes formarend, harmonikus életérzéseket sugárzó alakok jellemzik kompozícióit.” − írta róla Wehner Tibor.
Az oktatás ezekben az években a főiskolán a háború, a forradalmak majd az antant-hatalmak megszállása miatt kaotikus körülmények között folyt. (…) A Lyka-Csók-Vaszary-féle reform 1920 decemberében, azaz gyakorlatilag 1921 elején kezdődhetett csak el a régi tanári gárda meg-megújuló támadásai közepette, pedig Lyka igyekezett a művészi sokszínűség jegyében a legkülönfélébb irányok képviselőit meghívni a tanári karba. Csók és Vaszary mérsékelten modern, külföldi sikereket is felmutató művészete mégis ellenérzéseket keltett. Évekig megakadályozták rendes tanári – már fizetéssel is járó – kinevezésüket, feljelentésekkel zaklatták az éppen aktuális minisztereket, s a személy szerint kissé konzervatív ízlésű, de mindig méltányosságra törekvő Klebelsberg távozása után 1932-ben el is érték ellenlábasai Vaszary eltávolítását a katedráról. Addig azonban, egy szűk évtizedig, nem utolsósorban Vaszarynak köszönhetően európai szintű oktatás folyhatott az intézmény falai között. (…)
Corini Margit: Horgászok
Hosszú élete folyamán Corini Margitnak bőven volt része elismerésben, de mellőzésben is. Az életutat végigkísérve igyekeztem mind a fényes, mind a sötétebb időszakokat bemutatni. Elsőrendű forrásom a művész által összeállított sajtóalbum volt, amelyben a hazai és külföldi újságok cikkei tanúskodtak a művésznő sikereiről.
Sajnos, ezek az újságcikkek ritka kivételtől eltekintve, mint Ybl Ervin néhány dicsérő szava az 1932-es Nemzeti Szalon-beli tárlaton kiállított képekről, vagy André Sans írása az Aventure hajón rendezett kiállításról és Malcolm Vaughan katalógusszövege a Painters & Sculptors 1933 februári kiállításához, nem szakemberek, hanem az egyes lapok kulturális újságírói vagy egyszerű tudósítói által íródtak. Igazi, elemző írások alig születtek Corini Margit művészetéről.
Ez a könyv mindenképpen hiánypótló mű, de jellegéből adódóan elsősorban az életrajzi szempont dominál benne. Helytörténeti munkának indult, de a kutatások során túlnőtte annak kereteit. Jócskán elkalandozott a művészettörténet és a huszadik századi történelem más területeire is. Megőrizte eredeti célközönségéhez alkalmazkodó olvasmányos stílusát, de ugyanakkor igyekezett a tudományosság követelményeinek is megfelelni, s a nagyközönségnek csakúgy, mint a szakmának újdonságokkal szolgálni.
A pályatársakkal és műveikkel való párhuzamba állítás, a kapcsolódási pontok megrajzolása, a fiatal Corini Margit művészi tájékozottságának feltérképezése, a korabeli párizsi és New York-i művészeti élet, az európai és az amerikai művészet kölcsönhatásainak, párhuzamos és ellentétes tendenciáinak bemutatása csak részben pótolhatta a teljes körű művészettörténeti feldolgozást. A benne közölt forrásanyag, a cikkek, képek, kiállítási meghívók, katalógusok sokasága az életút vezérfonalára fűzve azonban a jövő kutatói számára, mivel ez idáig egyetlen és első közlés, rendkívül hasznos lehet.
Corini Margit művészete iskolákhoz, stílusokhoz nehezen köthető. Alkotásainak expresszionista hangvétele jól mutatja, hogy őt is ugyanazok a festői problémák foglalkoztatták, mint a korabeli művészet fősodrába tartozó más alkotókat. Nem tudjuk, szerencsésebb körülmények között a már beérett művész hogyan illeszkedett volna bele a hazai képzőművészeti kánonba. Az bizonyos, amint egyik kései nyilatkozatában maga is elmondta, egykor modern művészetén vidéki izoláltságában már életében túllépett az idő.
A modernség tehát múló állapot, de az igazi értékek kiállják az idők próbáját. Az utókor ítélete gyakran nem esik egybe a kortársak véleményével. A késői generációk pedig sokszor olyan szépségekre csodálkoznak rá, amelyek nemrég még említésre sem voltak méltóak. (…)
Ugyanígy átértékelődött a „nőművészet” is. A női művészet, mint ahogy maguk a nők is, a teremtés és a művészet másodrendű, értéktelenebb alkotásai és alkotói közé számítottak sokáig. Ma már valóságos divatja van Magyarországon is a „nőművészetnek”, hála többek között a Szombathelyi Képtár úttörő kiállításának és az igazgató, Gálig Zoltán kitartó munkájának. A gyomaendrődi Városi Képtárnak az előző fejezetekben többször említett „Lázadó piktorínák” című kiállítása a szombathelyi „»Nem nőies kacérkodás a művészettel« – Hölgyválasz: az Új Nyolcak és köre”című kiállítás példáját követve egyike volt az elsőknek, amelyek ezt a sajátos kérdéskört igyekeztek körbejárni. Egyben ez volt az a kiállítás is, amely elsőként próbálta Corini Margitot és művészetét beilleszteni a női kortársak közé. Nem volt könnyű dolga a szerzőnek, amikor a Múzeumi Hírlevélben megjelent cikkében megkísérelte a Női Nyolcak néven is ismert festőcsoportnak a legkülönfélébb stílusokat követő tagjai közt elhelyezni a művésznőt. A csoportból talán Lóránt Erzsébet olykor szatirikus hangvételű, expresszív életképei és Futásfalvy Márton Piroska erőteljes kompozíciói, különösen néhány városi utcaképének formálása rokonítható Corini alkotásaival. Egyébként Futásfalvy maga is erdélyi származású volt. Képein csakúgy, mint Corini alkotásain a városok erdejében a magas, fölénk tornyosuló házak a szülőföld elhagyott hegyeit, a falak közé szorított sikátorok pedig a völgyek, keskeny szurdokok emlékét idézik, s egyszersmind az őstermészetből a városba szakadt ember magányosságát rajzolják elénk.
Töredékes az a kép, amelyet Corini Margitról, az emberről, s még töredékesebb, amelyet a világban szétszóródott műveiről alkothatunk magunkban. Életműve sokkal szerteágazóbb, mint amit a gyomaendrődi Városi Képtár őriz, s amit a művészetkedvelő közönség számon tart. A „párizsi éjszaka festője” nem csak éjszakákat festett, bár ezek a legközismertebbek, s ezek közt is, ha jól figyel a szemlélő, ahány, annyiféle, mint ahogy Monet szénakazlai és katedrálisai közt sincs két egyforma. Sokan idegennek is érzik az életműtől azokat a képeket, amelyeknek témája nem az éjszaka vagy a tenger, pedig csendéletei és portréi már ritkaságuk miatt is értékesek, s művészi színvonaluk sem marad el a többitől. leszámítva az utolsó évek némileg fáradtabb, rutinszerű munkáit.
A műkincspiacon kezdenek divatba jönni a Corini-alkotások. A budapesti galériáknál, például a Kieselbachnál, a Polgárnál, a Nagyházinál, az Abigail-nél és a debreceni Villás Galériánál igen jó áron kelnek el, s az egyszerű kereskedők is már száz- és ötszázezer forint közötti áron hirdetik képeit az internetes aukciós oldalakon. Volt olyan aukció, ahol csúcsáron, másfél millióért kelt el egyik képe.
Mivel a gyomaendrődin kívül más közgyűjteményben nincsenek Corini-képek, csak az aukciókon vagy magángyűjtőknél tűnhetnek fel újdonságok. Ebben a körben remélhető a külföldi sajtó által annyit emlegetett grafikai munkák felbukkanása is, amelyek újabb ismeretekkel gazdagíthatják a kutatást.
„Évek szívós, kitartó munkája vár még ránk, hogy méltó helyére kerüljön ez az életmű, elkészüljön egy monográfia…” – írtam a Békés Megyei Hírlap 2002. november 30-i számában. Talán e könyvvel sikerült az első lépéseket megtenni. Számos kérdés nyitva maradt, amire csak maga Corini Margit tudhatta a választ, s számos olyan tény merült fel a kutatás során, amely még feltárásra, továbbgondolásra vár. Az élő tanúk fogyatkoznak, s a dokumentumok szűkszavúak, de bizonyára rejtegetnek még újdonságot a jövő kutatói számára is.
Megjelent a Bárka 2014/2-es számában.
