Meglepetés

 

Meglepetés

 

 

Ferenczy Zsolt 1970-ben született Berettyóúfaluban, jelenleg Püspökladányban él, képzőművész. 2000-ben a Magyar Képzőművészeti Egyetemen szerzett festő szakos diplomát, 2001 és 2004 között ugyanitt DLA képzésben vett részt, 2008-ban szerzett DLA fokozatot. 1999-ben Amadeus alkotói ösztöndíjat; 2000-ben Glatz Oszkár-díjat; 2006-ban FKSE-díjat (XXIII. Miskolci Grafikai Biennale); 2006-ban Barcsay-díjat; 2007-ben a Római Magyar Akadémia ösztöndíját; 2008-ban a Godot galéria díját (XXIV. Miskolci Grafikai Triennale) nyerte el. A Nyíregyházi Főiskola Vizuális Kultúra Intézetének oktatója.

 

Ferenczy Zsolt: Konzerv című kiállítása

2014. április 16. – 2014. május 13.

Léna &Roselli Galéria

1052 Budapest, Galamb u. 10.

 

 

 Hevület

 

Deák Csillag

 

Pandora szelencéje

 

A Léna & Roselli Galériába indulva, Ferenczy Zsolt Konzerv című kiállítására, azon gondolkoztam, mit jelenthet a cím. Azt hamar elvetettem, hogy évekig elraktározott, félretett, konzerv műveket mutatna be a művész.

 

A kiállított művek 2014-ben készültek, frissek, heterogének. A meghívón szereplő kép címe Meglepetés. Meglepetés. Valamit eltakarnak előlünk, nekünk kell fellebbenteni a lágyan leomló drapériát. Talán konzervdobozba zárt emlékek, vagy Pandóra szelencéje rejtőzik ott, ajaj, csak ki ne nyissuk. Vagy csupán egy geg? Akár egy üres doboz is lehet, ahol ki nem mondott gondolataink rejtőznek. A meglepetést nem tudjuk leleplezni, mint egy szobrot, titok marad, magunkkal visszük. Továbblépünk, a többi képet vesszük szemügyre. 14 kép, egy rímtelen szonett sorait is kiadnák. A címeket csak egy listáról olvashatjuk, ha egyáltalán kezünkbe kerül a lista. A művész magunkra hagy.

 

Ferenczy Zsolt tipologizál, összevon, sűrít, időben nagy tereket fog át, hogy a portrékon keresztül az emberi arcunk vonásaira leljen. Színvilága sötét, sötétbe hajló, mintha mindig a túlparton, a halál folyójának (Sztüx) túlpartján járna, ahonnan nincs visszatérés. A Sztüx az élők és holtak birodalmát elválasztó határfolyó megszemélyesítője...[1] Ferenczy nem bélyegez, ki hol van, ki hová jut, ki honnan tér vagy nem tér vissza. A szabadság madárlátta világát egy zöld esernyővel képes felvillantani (Leheletnyi béke). A posztamensem álló házikó első látásra kutyaólnak tűnik, valójában madárház, nem gyerekjáték, a béke csak leheletnyi, ez a lehelet nem nyitja ki az ernyőt, hogy igazi védelmet nyújthasson. A Hevület varja is posztamensen áll és hevül. Kihaló madárfaj? Fészekrabló és öldöklő természetű, a hollóra emlékeztető madár valójában varjú. Vajon annyira felhevül, hogy elég, de főnix nem lesz belőle, csak szürke, élettelen hamu?

 

 Miért?

 

Miért?, kérdezi Mickey Mouse szemét két tenyerével elfedve. Egy gyermeki pillanat és a halál találkozása. De ha közelebbről szemléljük a képet, akkor látjuk a nehezen olvasható, srégen felírt falfírkát: Jaco is death. Jaco nem meghalt. Jaco a halál. És felismerjük a fekvő férfiben Jacot. De az is lehet, ezt csak én képzelem el, és nem a kezemmel takarom el a szemem, mint Mickey Mause, az asszociációk takarják el egymást, rakódnak egymásra, és a kérdés marad, miért. A halált mindig megkérdőjelezzük, míg élünk. Még akkor is, ha elfogadtuk. A gyerekek mindig kérdeznek, csak addig maradnak gyerekek, míg kérdezni tudnak. A Kolonial, hiányos fejszobra egy sötét maszkos arcot vetít elénk, a teljesség igézetével, mert szemünk és fülünk az egészhez, a harmóniához szokott, és kiegészítjük azt, ami torz, ami hiányos. A kolonializmusra is asszociálhatunk, mit vettek el a hódítók, mi maradt, mit tudtak megőrizni magukból, kultúrájukból a bennszülöttek.

 

A Tulajdon kép a farkast is felidézi, és a mesét, valakinek az eszén túl lehet járni, ha elég okos vagy. Báránybőrbe bújtatott farkas jár közöttünk, édeskés pózban néz ránk ártatlan szemekkel. Fehér bárány vagyok, mondja, berámázottan a miénk. A Kiválasztott kép a rútságot jeleníti meg. Az elsatnyulást, a kivérzettséget, az unalmat és unottságot, a gőgöt és tespedtséget. A két kis zöld ágacska ellenpontként finom utalás a felszarvazásra, egyben a költői létre is, a koszorús költőre. A Kolonial portrésorozatban az arcok lefelé néznek, bennük az alázat és a megalázkodás, sőt a megaláztatás, mert fejet így tartani megtanulni idő kell és viszony, ember és ember közötti viszony, a gyarmati lét.

 

A Testőrök vaskos karikatúrája (három arc) a mára utal, a kigyúrtságra, az erőre, a kíméletlenségre, a butaságra, az elvakultságra. Az Axalotl játékos, gyöngéd és gyermeki vizikutyája (farkos kétéltű, harangfogú gőte) a halál és egyben az újjászületés kutya alakú istenére utal. Az azték mitológia szerint az első embercsoportokat az istenek megölték, és egy Xolotl által hozott emberi csontból teremtették újra az embereket. De lehet, hogy egy mutált ET néz ránk kerekre tágult szemekkel. A Balsors képen a kígyóspirál több jelképre utal, például az észak-amerikai navajó indiánok kígyóspirálok forgásrendszerével idézték meg a gyógyítás szellemerőit, hogy segítségükkel a betegben helyreállhasson a rendje-vesztett életműködés, míg ha a bibliára gondolunk, akkor a megkísértés, csalafintaság jut eszünkbe. Itt a figura magabiztosan fogja a kígyót, nem tart attól, hogy megmarná, a kígyó a segítőtársa.

 

Balsors

 

Különös alkotás az Elmo, A Szent Elmo tüze ugrik be elsőnek, a név hozza be, miközben egész másról van szó. A sterilitásról, a fényről, a fehér fényről, a tompa zöld színről, egy kórházi helyiségről, egy műtőről, vagy másról. A fogas eredetileg virágállvány lehetett, magas, de virág sehol, funkcionálissá mégsem vált az által, hogy fogasokat aggattak rá. Nem függ rajtuk semmi, rajtunk sem, és az az érzésünk, nem is fog. Elérhetetlen. És értelmét veszti a hatalmas csillár, ellentétbe állítva a szánalmas kis bútordarabbal, minek ennyi fényt pazarolni. Sajnos ettől sem lesz semmi se világosabb, sőt, érezzük a sötétet, a földöntúlit.

 

Ferency otthonosan és könnyedén mozog élet és halál között, szellemi világa tágas, nem vagy-vagy világ, hanem is-is. Itt is vagyunk, ott is vagyunk, hol az életben, hol a halál mezsgyéjén. Depresszív érzésekkel teli világ Ferency világa, de nem a félelem uralja, hiszen megjelenik a játékosság is, nincs önkéntes megadás és feladás, hanem szembenézés, kitárulkozás és felfedés, itt vagyok, ilyen vagyok, vagy lehetek. A rátekintés terápia is, egy lehetőség, egy kiút, a túllépés vágya és ereje, sőt, eldöntetlensége, minden marad a régiben, bezáródik a kör. Ha akarjuk, elfogadjuk, ha nem akarjuk, más szemmel nézünk a világra. És lehet, hogy épp Ferenczy képei hatására.

 

 

Kölüs Lajos

 

Egy képzőműves konzerven él

 

A kiállítás címe nem gasztronómiai élvezetekre csábít, és nem is a túlélésre vagy egy lehetséges háborúra készít fel. Olybá is vehetném, hogy igen. Tesztel bennünket a KNZRV (magánhangzók nélkül) nevű titkos szervezet. Ferency Zsolt tudatában van annak, hogy… mi minden lehet konzerv a szardínián, befőttön és régészeti leleten túl? – Emlékeinket, örömeinket és traumáinkat talán joggal nevezhetnénk mentális konzervnek, melyeket akár több emberöltőn át tárolunk. A múlt szimbolikusan konzerv, nem tudjuk, mi van benne, felnyitjuk, nyitogatjuk, visszazárjuk, szagolgatjuk, ízlelgetjük, hol ínyünkre való, hol meg nem.

 

A megidézés formája, tartalma, mélysége különös technikát igényel, egyszerre sűrítmény, eszencia, hígítani kell, mert töményen elcsaphatja a gyomrunkat, ízlésünket, gondolatunkat. Üressé válhat a doboz, ha kibontjuk, mert légnemű az emlék, elszáll. Szilágyi Erzsébet hollója, Ferenczynél varjúja (Hevület, 2014) ég, vörös, mint egy kakas lenne, aki föléget, eléget valamit, annyira áthatja testét a tudat, mi célból van a világon, mi a sorsa és küldetése. A posztamensre állítva új helyzet állt elő, ez a holló (varjú) már nem fog repülni, nincs üzenete. Ne mozdulj,/ Ne indulj,/ Én egyetlen árvám!/ Ki lesz az/ Én fiam/Ha megejt az ármány?[2] Edgar Allan Poe hollója inkább. Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,…[3]

 

Mint akinek kivágták a nyelvét, megcsonkították groteszken áll előttünk az orrnál levált arcrész, némává tesz (Kolonial). Egyszerre disznófejjé válik a szoborfej, túrt az orrával valamit, már nincs orra, odaveszett. Marad a torz fej sötét árnyéka. lehullott maszkja. A játékos ebihal (Axolotl) szárnyakat kap, bizalmát még nem kezdte ki az élet, nem tette próbára, ártatlansága napi, a holnap ígérete nélkül. Szívmelengető látvány, a gyermek játékos lelkét eleveníti meg.

 

A Mickey Mouse (Miért?) kit sirat? Az alkotót vagy a mesét, amelynek vége? Vagy valamit látott, és többé nem akar látni? De még odaképzelem a csendet, hogy az alvó vagy halott ember mellett teszünk valamit, amit nem kellene, lopunk, csalunk, elcsenünk, szégyenkezünk, mintha nem is lenne okunk rá. Talán Sherlock Holmes néz ránk, már nem a bűnöst keresi? Pipája végtelen csiga, spirál lesz (Balsors). A férfi ruhájának feketesége jelzi a titkot, a sötét oldalt, mélyre kell ásni, hogy a törvény utolérje a hamist, fény derüljön a bűnre. A gondolkodó, rejtvényt megoldó elme vesénkbe lát, nyugalmat áraszt a tartása, féktelen nyugalmat. És ebben a nyugalomban ott van a csel és a csábítás is, hol a jóra, hol a rosszra.

 

A madárház (Leheletnyi béke), felette a zöld esernyővel, hívogató fészek, amely már posztamensre emelt emlék, ilyen volt valami régen, de nincs madár, amelyik lakhatná a házat. A bűvészmutatványra hajazó képen (Meglepetés, 2014) lepel takarja a tárgyat, amit el lehet, vagy el kell tüntetni, legyen az bármi is. A mesékben az egyik legnépszerűbb varázslat a levitáció, a tárgyak lebegtetése. [4] A drapéria megkövesedett, megfagyott. Varázslat van, nincs idő, nem számít az idő. Felemelkedhetünk, anélkül, hogy a leplet lerántanánk. Hol van Cipolla? Félelmet érzünk? Kíváncsiságot?

 

Kolonial

 

Az emberi arc előképei (Kolonial), mint fázisok agyunkba vésődtek, eleink ilyenek lehettek, sőt ma is ilyenek a majmok világában. Emberi vonások fejlődését, kialakulását láthatjuk, így is kinézhettünk, fantázia, tudomány, képzelet. A kigyúrt test feje (Testőrök) is erőszakos, markáns, szigorú és félelmetes, mintha nem is bőr takarná az arcot, a hús puszta látványa az, ami félelmet kelt, és taszít. Maszkot hordanak az arcok.

 

A Kiválasztott című kép a kiállítás egyik fontos műve, az utcára néz. Karikatúra, egy torz test, egy torz arc, a túlélés arca, a győztes arca, a megváltozhatatlan hit arca, az undor arca. Ilyenek nem akarunk lenni, tévedés, hogy ilyen arcunk is van vagy lehet. Az elfajulás arcát látjuk, a jelent és a jövőt, ami ránk vár. Egy ilyen arc már bennünk bujkál, néha arcunkra telepszik, lehet, hogy álmunkban. Tiltakozunk, csak mások arca, magatartása lehet ilyen, a miénk soha.

 

Kiválasztott

 

Ferency világában nincs különbség emberi és állati világ között, tudom, ez önkényes megállapítás, de úgy vélem, itt nem rendszertani elemzést vagy tudományos rendet és elvet kérünk számon, hanem az emberi élet folytonosságát, a mában is jelen lévő múltat, a bennünk is megjelenő állati ösztönöket és vonásokat fedezzük fel a képeken. Tükröt tart elénk a művész, az ártatlanság tükrét, a balsors tükrét, a kihalás és kimúlás tükrét. A képek összefüggnek, a kiábrándultság nem rak fészket a madárházban, az csak a mi fejünkben és képzeletünkben él. Védeni nem csak a környezetünket, de önmagunkat is kell. Egyiket is, másikat is, sorrend nélkül.