A tárlat megnyitóján (jobbról balra): Hegedűs-Bite Beáta
békéscsabai pedagógus,
Veres Krisztina Judit, a Meseház vezetője,
Nyisztor János képzőművész és Sándor Ottó csellóművész (fotó: László Anita)

 

Nyisztor Miklós

 

...megmaradnak tüneménynek...

 

Amikor először végignéztem a kiállított képeket, az első dolog, ami megfogalmazódott bennem, az az volt, hogy sokkal derűsebbek és rejtélyesebbek, mint akármelyik korábbi kiállítási anyag, amit eddig Nyisztor Jánostól, apámtól láttam minden szembetűnő formai és stílusbeli hasonlóság ellenére. Témák, tárgyak, színek, effektek újra megjelentek: lehet, hogy nem más képet, de mindenképpen másképp látunk. Ez ragadott meg igazán, és ennek a „másképpnek” a nyomába hívom Önöket a kiállítás megnyitásaképp.   

Az első érzetemtől kezdem. Föltűnt, hogy ott van a képek körül, mögött vagy épp a következő képen valami jóságos derű – egy fordulat, ami (ha közelebbről szemügyre vesszük) a legkevésbé sem fordulat, ez ugyanis a jónak és a derűnek a legdrámaiatlanabbul állandó és megingathatatlan bizonyossága. Arra jutottam a kiállított grafikákat szemlélve, hogy ami itt a legfontosabb szervezőelem vagy nézőpont, az a szentség bizonyossága. Ezt a meglátásomat szeretném most elővezetni.

A bonyodalom ott kezdődik, hogy egyik képen sem tudnám megmutatni ezt a szervezőelemet, a vizualitás szintjén legalább is nem. A szent ugyanis nem ábrázolható, és korántsem valamiféle tiltás okán. A szent körülölel: letagadhatatlanul jelenvaló, mégsem látható. Körülöleli a banalitást, az esetlent, a kihívót, a szelídet, a harsányat, bármit, mindent, de nem nyilvánul meg egyikben sem. Még magát a szakralitást jelölni hivatott elemeket (életfa, tulipán, madár, nap-hold-csillag), a szakralitást megragadni kívánó emberi igyekezetet is csak körülveszi. Jóságosan, derűsen ELNÉZI.

A kiállított grafikák is kevésbé csodálni hívnak, inkább jóságosan elnézni. Elnézni az emberi igyekvést, alkotást, építkezést. Szemlélni a mulandóságot, a mulandó formát – ám nem önmagában, pellengérre állítva, kikacagva vagy elsiratva, hanem a múlhatatlan kozmikus rend részeként. A végtelen lét adományaként.

A kép középpontjába állított építmény és tárgy legyen bármilyen köznapi, a szemlélődés terében elveszti kapcsolatát az őt létre hívó emberi tevékenységgel vagy a neki tulajdonított céllal, szereppel. Ugyanígy, ha bírt is bármilyen szakrális analógiával (a Patyolat, mint a megtisztulás helye, az árnyékszék, mint a kiüresedés helye, a Buda-állapot), egyből elveszíti ennek a pátoszát. A valódi szemlélődés nem tehet különbséget, Isten szeme nem különböztet meg fennköltet és alantast, bűnöst és tisztát. Isten szemében mindannyian egyformán szeretetre méltóak vagyunk, hiszen vagyunk.

Röviden: amit szemlélünk, az továbbvezeti a figyelmünket arra, ahogyan szemlélünk.

A Fáskamra egyszeriben egy kozmikus perspektíva gyújtópontjába kerül. Egyenesen a Nappal, a Holddal, a Csillagokkal kerül összefüggésbe. De talán jelentőségteljesebb lesz ettől? Fölértékelődik? Vagy ellenkezőleg, kinevetjük jelentéktelenségében? Semmiképp. A perspektíva fordulhat, Nap és Hold, Esthajnalcsillag új konstellációba foghatja, de így sem lesz se több, se kevesebb. Talán kidől egy oldala, vagy lecsúsznak a deszkái, de megmarad annak, ami. Egy fáskamra a világban. Csak szemléljük az egykor létrehozott formát, nem válik az elménk játékszerévé, nem aggatunk rá semmit. Ha valaha tettük is, most már ezt is csak szemléljük, nem ítélkezünk.

Az Ősépítmények kevésbé azért nyerik el a szemlélő figyelmét, mert ősiek, vagy mert ilyen vagy olyan mítosszal ruházzuk föl őket. Sokkal inkább azért, mert ellenállnak annak a bohózatnak, ami körülveszi őket. Talán megütközünk rajta, de a tyúkverem tyúkverem marad az idők végezetéig, akkor is, ha már egy sem lesz belőle, sőt akkor is, ha tyúk se lesz több. Mint konkrét forma feledésbe merülhet, összedőlhet, válhat belőle rőzsetároló, vagy lehet bármilyen esetlenkedés háttere (ez az, amit vizuálisan látunk a képeken), mégis: mivel egyszer létre jött, szentté vált, szellemi lehetőségét hálával kell nyugtázzuk. Erre kapunk itt lehetőséget.

 

ŐsÉpítmények 02. (2024; print; 70x50cm)

 

A Patyolat alig látszik a zöldben, a sötétben. De fény van az ablakában, tehát azt gondolhatjuk, működik. Aztán váratlanul hátulról és fölülről látjuk. Nem a várt formájában, hanem működésének egy teljesen transzcendentális lényegében: tisztán, üresen. Emberi tevékenységtől mentesen, csöndesen, magában, mint egy kápolnát, aki látogatók nélkül is jelzi, fogadja, hordozza az Isteni rendet. De még itt sem állhatunk meg, és szerencsére a képsorozat is folytatódik. A következő képen eltakarják a lombok, csak a kékes fény sejlik, már kivehetetlen, hogy mi is ez. Naés?! Mit kell itt kápolnázni, meg rituálisan tisztálkodni?! A lényeg a tisztaság, ami mint minőség kisajátíthatatlan és nem érdekli még a figyelem sem.

A Nyeregtetőn átváltozást látunk: az öncélú, minden jelentésétől megfosztott karácsonyi fényfüzérmánia szerveződik át a legnagyobb titokban és meghittségben. IKEÁS izzók alkotnak életfát, de nem a homlokzaton, a fehérre meszelt sírok oldalán, a fő helyen, hanem ott, ahol senki sem látná (mert nem is kell): magasan a kúpcserepeken. A szakrális képjel nem igényel nézőközönséget. Megnyilvánul, még akkor is, ha senki sem látja. Csak az érdek nélkül szemlélődő lehet részese ennek a titokzatos színeváltozásnak. 

 

nyeregTETŐ (2025; print; 70x50cm)

 

A 3_objektum már az ezt megelőző kiállításon is föltűnt. Akkor még a figyelmünket a tárgyak „elvadult irracionalitása” felé fordítottuk (ahogy az alkotó fogalmazott): a harmadik objektum funkciótlansága szembesített a racionális rend határaival, megérezhettük milyen ingatag és időleges is ez a rend. De lehet még tovább is lépni ezen a szembenálláson, binaritáson, nem véletlen tehát, hogy a képsorozat újból előttünk áll.

 

3_objektum 01. (2017; print; 70x50cm)

 

Ha a most szereplő képek és sorozatok kontextusában szemléljük ezeket a tárgyakat, megnyílik a lehetőség arra, hogy fölülemelkedjünk a racionalitás és az irracionalitás szembenállításán, és megértsük, nincs miért állást foglalnunk egyik vagy másik mellett, nincs miért ítélkezni ésszerűn és ésszerűtlenségen. Egy nagyobb egységben a kettő tökéletesen megfér egymás mellett.

Az árnyékszék avagy budi egy fricska volt a számomra, a tökéletes átverés. Először is nem kaptam meg a többi képpel együtt, lemaradt a csatolmányokból. A lista tartalmazta, de nem volt róla képem. Másodszor, miután utólag megszereztem az áhított képeket, leakadtam azon, hogy amit láttam, az nem is olyan, mint egy budi, és azon meg pláne, hogy miért ragozódik tovább, miért lesz háromosztatú, miért lesz rajta rács, miért van ezen a gyönyörű, túlidealizált, bukolikus színpadon. Az első fricska természetesen nem az alkotóé volt (pontosabban nem a Nyisztor János nevűé, hanem a nagybetűsé), a második azonban már bizonyára neki tulajdonítható. Rájöttem ugyanis, hogy stílszerűen szólva szarrágás, amit csinálok. Mit lehet ennyit agyalni egy budin? Pontosabban minek? Miért kell a kiüresedés helyével foglalkozni a kiüresedés helyett? Miért kéne lokalizálni, formát adni neki, magyarázni? Miért kérdezzük ostobán, mint a tanítvány: Mester, hol a te lakhelyed?

Az árnyékszéken az árnyékom székel, a test. Én Budában (nem pedig budiban) vagyok, tehát a lényeg, a Buda-állapot (szándékosan mondom magyarul, ami bármilyen más nyelven is így hangzik), máshol található. De hol? És mi az?

Erre már KÉPtelenség válaszolni. És így érünk az utazás végére. A képek elvezetnek a képtelenhez, ami korántsem egyenlő a valótlannal vagy a lehetetlennel. Mindössze annyit, jelent: hogy nincs róla kép. Ábrázolhatatlan.

Nyisztor János képsorozatain keresztül egy jóval nagyobb út is bejárható, mint amit a tekintet megtehet. A képeken elhelyezett szerkezetek szemlélése során észre kell vennünk a szemlélődésünk terét, vagyis a mindenséget. A mindannyiónkat körülvevő lét szentségét.

A szentség nem ez vagy az, nem jelenik meg sehol, nem ölthet formát. A szentség a világhoz viszonyulás módja. A világban hiábavaló Istent keresnünk, sokkal inkább Isten „szemével”, szemléletével kell szemlélődjünk. Elnézően, jósággal és derűvel. Ítélettől mentesen: kiüresedve.

Ritka az a kiállítás, ami bizonyságot tesz arról a szerénységről, ami az ábrázoltat a második helyre teszi, és szemlélődni hív, a szó legszentebb értelmében. Ritka az a kiállítás, ahol a tekintet elnyugvása a cél, és ahol így a láthatatlan is teret kaphat a maga szentségében. Fogadják sok szeretettel ezt a ritkaságot!