Mintha át akart volna még adni valamit
talán egy utolsó emléket a háborúból
amikor percenként
ott csapkodott feje körül a halál
de föl se fogta akkor
ámuló gyerek volt
a világháború torkolattüzeinél
már bombák és gránátok
de leginkább ritka metaforák
csillogó repeszdarabjait
gyűjtögető nagy szemű kamasz
aki majd egyszer hibátlanul összerakja
a szétesett világot ...
 
ültem abban a nagyon ismerős
kórházi szobában az ágya mellett
ahonnan a Margit-híd fölött átnézve
a Parlament kupolája fúródik
az alacsony pesti égbe
ültem tehetetlenül
mert már az áramként csipkedő
politika sem érdekelte
szóra sem méltatta a gyáva szereplők
dühítő gyarlóságait

s hallgattam vergődését
más volt a hangja
az a megnyerő kellemes hang
most pincemélyről grádicsokon
jött fölfelé akadozva
s aztán zuhant is vissza
mint aki már csak magának beszél
nagyon befelé panaszkodik a világra
és a szenvedés példáit sorolta
a nagy tépelődőkét elkomorulókét
akiket most kezd megérteni...
szégyellte esettségét fájdalmait
nem akarta hogy gyöngének lássam
s talán azt is hogy most erről beszél

a szenvedés gyökerét kereste
amikor azt mondta: a diktatúrát
a tiltásokat el lehetett épp lélekkel viselni
de ezt az elmúlt tizenöt évet...
az árulások csalódások hegyláncai alatt
össze lehet roskadni ...

talán a reményről motyogtam valamit
de már nagyon magam sem hittem benne

majd a tavasz... majd a nyár... biztattam
csak  éppen a havat felejtettem el
az ő hatalmas havazásait
hóból gyúrt képeit
ahogy fehér izzással
versein átsuhognak...

és az éjjel megváltó hó esett
imaként szakadt
ez volt február...
elhozhatná már a gyógyulást...