Szepesi Dóra
Négy nő és egy kastély sorsa,
huszadik század
Vámos Miklós Ötvenhét lépés című kisregényének, a Karcsú Könyvek címmel induló szerzői sorozat első darabjának bemutatóját tartották március 11-én a Gerbeaud Kávéház Átrium termében. A bemutatót követően a szerző dedikált.
Gazdag életművet tudhat magáénak Vámos Miklós, az Athenaeumnál ez a kilencedik könyve – kezdte köszöntőjét Dian Viktória, kiadóigazgató. Idén újításként az életműsorozat alsorozataként elindul a szerző által kitalált Karcsú Könyvek, amelynek az Ötvenhét lépés az első darabja. Az új sorozat rövidebb lélegzetű történeteket tartalmaz, és a kötetek méretüknél fogva elférnek egy női táskában, lehet őket olvasni a buszon, váróteremben. Az új sorozatban tavasszal és ősszel adnak ki egy-egy címet, de az Ünnepi Könyvhéten megjelenik egy régebbi, felújított Vámos nagyregény is, tehát évente három könyvre számíthat kedvenc szerzőjétől az olvasó, és ebből kettő karcsú!
Akárcsak a Dunapest című regénynek, ennek a könyvnek is egy épület a főszereplője, mégpedig egy kastély, amelynek falai drámai sorsok tanúi… Amikor a könyvbemutatót szervezték, szó sem volt orosz-ukrán háborúról, ezért most nem felhőtlen az öröm – mondta elöljáróban Vámos Miklós, és szólt együttérzésről, segítségnyújtásról, reményről. Olvasni viszont a jó dolgok közé tartozik, fűzte hozzá, majd a tőle megszokott keresetlen közvetlenséggel, gyakori derültséget kiváltó stand upot adott elő. Egy kérdéssel indított: „Mikor találkoztak először azzal a szóval, hogy kastély?” Megtudtuk, hogy az ő első kastélya a Városligetben lévő Vajdahunyad vára volt, ugyanis a Hősök tere közelében nőtt föl. 1956-ban volt szerencséje édesanyjával együtt végignézni a Sztálin-szobor ledöntését is. Persze korábban nem tudta, kit ábrázol a szobor, sokat fociztak alatta, a környékbeli gyerekek könyvolvasó bácsinak hívták, mert egy könyv volt a kezében – később tudta meg, hogy párttagkönyv. A Vajdahunyad vára kapcsán úgy rögződött benne, hogy kastély, vár és palota ugyanaz. Meg is lepődött az általános iskolában, amikor egy fekete-fehér fotó alatt az olvasta: „Várpalota néven egyesült a három szocialista város, Várpalota, Inota és Pét”. Mindenesetre megmaradt egy furcsa tisztelet a kastélyok, paloták és várak iránt – aztán egyszer csak állandó vendég lett egy kastélyszerű kávéházban, mert befogadta a magyar írótársadalom. Tizenkilenc éves korában az Új Írás közölte novellaciklusát, klasszikus írólegendák hordozták a tenyerükön, a Hungária Kávéház – azelőtt és most is New York Kávéház – lett a második otthona.
Abban az épületben – amely most Boscolo Hotel, egyébként helyet adott korábbi Vámos-könyvek bemutatóinak – működött a Szépirodalmi Könyvkiadó, a Magyar Hírlap, az Új Írás szerkesztősége is. A Hungáriában ismerkedett meg (az akkoriban Krisztus kinézetű) Szakonyi Károllyal, aki elintézte neki a Magyar Népköztársaság Művészeti Alap Irodalmi Szakosztálya nevű szervezetnél, hogy elmehessen Szigligetre, az alkotóházba alkotni – egy gyönyörű parkkal rendelkező igazi kastélyba, az Esterházy család egyik ágának egykori lakhelyére. Szeretett Szigligetre járni, bár – bevallása szerint egy sort sem írt, mert nyáron ebédig strandoltak, s élték a hallatlan luxusnak tűnő, 3-ad osztályú SZOT üdülő jellegű életet. Először a 18-as szobát kapta, Örkény István kedvenc szobáját. A szobákban szocialista típusú íróasztal, „nagyipari” írógép, és egy fali mélyedésben lévő kávéfőző alkalmatosság segítette a munkát: „Úgy gondolták, az író olyan, hogy itt bemegy a kávé, és ott kijön az írásmű!” – jegyezte meg. Emlékezetes az is, hogy nagyon olcsón ott lehetett lakni, hónapokig is akár, és az írók akkor költöztek be, ha valami nagy munkába fogtak, illetve ha elváltak. Nagy László – költő és grafikus, az És képszerkesztője – egy ízben majdnem egy évig élt ott. Relikviaként a kávéfőző mélyedésbe odafestett egy sárkányt, amint Szent György éppen ledöfi… Az alkotóház Vámosnak is szívéhez nőtt, járt benne vagy hetvenszer.
„Na, Vámos Miklós! Megismerlek én! Milyen kis hülyegyerek voltál” – szólította meg legutóbbi ottjártakor egy nénike az utcán. Kiderült, valamikor a konyhán dolgozott, és ő szolgálta fel a reggelit az írónak. Ez a jelenet adta meg a regényhez a kezdő lökést, amelynek először azt a címet adta, hogy Ötvenhat lépés – a kastély és a valamikori nádfedeles cselédház távolságát jelöli… Realista író lévén le is lépte, és valóban 56 lépés! Ám miután mindenki azt hitte,’56-os kisregényt ír, eggyel megemelte a számot, így lett Ötvenhét lépés a címe.
Az alkotóházban töltött idők emlékeit vetített képek segítségével idézte fel. Az egyiken például, a teraszon kis társaság látható, köztük Szepes Mária, Vámos Miklós és Spiró György, no meg egy tucat gyerek. „Mária néni jelentősége az volt, hogy tehermentesítette a szülőket. Az összes gyereket elfoglalta, vitte a könyvtárba és eljátszott velük, olyasféle szerepjátékot, ami Török Sándor Kököjszi és Bobojsza meseregényéből lehet ismerős.” – emlékezett. Ez egy nagyon jó terasz, közösségi életéről nevezetes, tréfás játékok helyszíne volt. Egy másik fénykép a Petőfi Irodalmi Múzeumban készült, a Károlyi kastélyban, a Szépírók Társasága Őszi Irodalmi Fesztiválján, amelyből hármat Vámos szervezett néhány évvel ezelőtt. Ikerfiai kiskorukban „ilodalmi lendezvénynek” nevezték az ilyen programokat. A képen háttal ül Nádas Péter, s előtte áll egy szőke kisherceg, (Vámos Péter), aki éppen azt mondja: „szia, Pétej, én is Pétej vagyok!” Velük szemben Csaplár Vilmos mosolyog, mellette élettársa kislányukkal. Nemrégiben egy római kastély parkjában is készült fotó, a szerző ott olvasta el kinyomtatva a végleges kéziratot, s a képen éppen boldog, mert készen lett művével.
Miért gondolt arra, hogy a vaskosabb művek után „karcsú” könyveket ír? Apák könyve, Anya csak egy van, Zenga zének – ezek a leginkább emlegetett prózakötetei. A legutóbbi, a Dunapest megjelenése után olvasók tucatjai küldtek fotókat neki könyvespolcaikról, amelyeken ott sorakoznak a regényei. „Mindig van egy kis rossz érzésem: ennyit azért nem kellene írni! A vastag köteteim száma 15, Jókainak sincs ennyi.” – jegyezte meg a szerző, aki arra az elhatározásra jutott, hogy a Hattyúk dala történelmi regény után történelmi regényt nem ír többet, és úgynevezett nagyregényt sem; ellenben kéne egy rövidpróza-sorozat, hadd örüljenek az olvasók! A szigligeti alkotóház témája már dolgozott benne, nekiült és megszületett a sorozat első darabja. Öt év alatt tíz karcsú kötetet, öt újat és öt felfrissített régit ígért a kiadójának. „Öröm volt írni ezt a könyvet, a külleme is tetszik: ha egy kicsit elfordítjuk, csillogó pöttyök látszanak rajta, olyan, mintha a pirkadatból gyémántok világítanának ki. A főhősök életében is vannak ilyen gyémántok, noha ez egy szomorú regény.” – tette hozzá. Annyit megtudtunk még, hogy fikciójában áthághatatlan társadalmi különbségekről, és az örökérvényű témáról, a férfi-nő kapcsolatról, erőszakról is szó esik. „Ez a kis karcsú könyv egy nagy, kövér, vörös felkiáltójel.” – mondta végezetül, ígérve, hogy a következő könyveiben más nagy, kövér, vörös írásjelek lesznek.
Képek forrása: Athenaeum
