Dér Adrienn
„a végállomásról is indulnak vonatok – visszafelé”
Bernáth Zsolt legújabb Orsi-könyvének címe egy véget (Végállomás) és egy kezdetet (fogadó) ígér egyszerre, ugyanis elérkeztünk a trilógia befejezéséhez (Lemezbolt a Szent János utcában; Holnapelőtt, tegnapután), ami egyben egy új történettel várja az olvasót, na meg a főszereplőt – vagy pont hogy valami új veszi kezdetét ott, ahol másvalami véget ér?
Ezúttal az angliai York ősi városfallal övezett és a múlt szellemeitől kísértett városának rejtélyeit fedezhetjük fel kamasz Orsival. Yorkba érkezésünkkor még a teleplakátolt, modern világunkat látjuk, majd fokozatosan feltárul előttünk egy régi, ám cseppet sem elfeledett kor – mert a múlt örökké kísért; vagy legalábbis addig, amíg le nem zárják. Talán ezzel jellemezhetnénk legtalálóbban Orsi újabb kalandját, itt ugyanis valóban mélyen a múltba gázolunk, emlékeken, titkos alagutakon, olykor bűzös csatornákon át, mert egy nyugtalan lélek bármit megtesz azért, hogy békére lelhessen, amit jelen esetben kizárólag úgy kaphat meg, ha a szeretteit biztonságban tudhatja. Igaz ez Orsira is, aki bármekkora kockázatot vállal azért, hogy megmentse édesapja életét. A lány maga sem érti, miért csak egy másik országban, Budapesttől távol segíthet, de eddig annyi hihetetlen tapasztalást szerzett már, hogy mégsem kételkedik, csak nekivág. Persze nem egyedül, segítőtársai is akadnak egy szellemfotós unokája és egy angyal (?) személyében (meg egy szellemében, de hát róluk tudjuk, milyenek: hol felbukkannak, hol köddé válnak – ami Angliában elég könnyen megy). Az eseményeket Orsi szemszögéből ismerhetjük meg, vele együtt nyomozunk és jövünk rá az összefüggésekre – mondhatnánk, akár egy Sherlock Holmes-történetben. A segítői, John, a dadogós, de vonzó srác, és Angie, az örökké vidám, csupaszív kislány mind szeretni való karakterek, és valamennyiüknek megvan a saját jellegzetessége, amelyeket a szereplők egy alkalommal „defektként” említenek, de valójában épp ez teszi őket különlegessé, és kerülnek hozzánk is közelebb. Nem mellesleg ezzel a szerző rámutat egy nagyon fontos dologra: mindannyian „defektesek” vagyunk, mégis, ezzel együtt fogadjuk el önmagunkat és a környezetünket, ismerjük meg egymást, mert egy csodálatos barátot szerezhetünk a másik személyében, ha hagyjuk.
Játékosan szemlélve a három kötetet, felfedezhetjük, hogy az elsőben, a Lemezbolt a Szent János utcában még csak az állandóan jelen lévő múltban teszünk utazást, a másodikban, a Holnapelőtt, tegnaputánban már emellett spirituálisan is (hiszen az El Caminón barangolunk), ebben, a harmadikban már ehhez a kettőhöz csatlakozik a „szellemi” is. Persze ezt inkább szó szerint kell érteni, hiszen Yorkról van szó. De ki ne töprengett volna már el azon, valóban léteznek-e szellemek, vajon mi van a halál után… Sir Arthur Conan Doyle is kíváncsi volt erre, ami említésre is kerül, és egy igen fontos alapköve a történetnek.
Ezzel el is érkeztünk a történelmi érdekességekhez, ami ennek a regénysorozatnak az egyik erőssége. Pont úgy és olyan mennyiségben vannak szétszórva és tálalva, hogy az leköti az olvasó figyelmét, megjegyezzük őket, tanulunk belőlük, mégsem válnak unalmassá. (A múzeumi alagsor például mindenképpen megnézős!) Ebben a tekintetben Dan Brown Langdon-kalandjaira emlékeztet, tinisített kivitelben: vannak benne titkos átjárók, megfejtendő iratok, valamint rengeteg izgalom és akció. Mindezek mellett Bernáth Zsolt könyvében még jók a hasonlatok is: egyszer sem a megszokottat kapjuk, ha pedig mégis, akkor szokatlan kivitelben – de az is igaz, hogy ezt a szokatlant egy-kétszer viszont idegennek éreztem.
Ha sorra vesszük a sorozat utazásrészét, felfedezhetjük, hogy Orsi kötetről kötetre haladt közelebb mind magához, mind a családjához: először még csak szimplán utazott (térben és dimenzióban/időben) és barátkozott, a második alkalommal már egyúttal egy önmagába tett belső utazást is megélt (az El Caminót sokan ezzel a céllal járják végig), a harmadiknál pedig már a családját, a családja múltját tárta fel, ami által önmagát is még jobban megismerte. Míg a sorozatkezdő Lemezbolt a Szent János utcában egyedül nyitja a történetet (habár a háttérben, említés szinten ott van az édesapja, de fizikai valójában csak később bukkan fel, akkor is csupán pár mondat erejéig), a Holnapelőtt, tegnaputánban már az apukája is jobban jelen van, ebben, a Végállomás fogadóban az anyukájával kezdi a kalandot, a végén pedig az egész családdal zár; így a három történet egy szép kört zár be. Mintha egyfajta kiegészülés történne a kalandok előrehaladtával: Orsi előbb barátokra lel, majd „rátalál” önmagára és a családjára.
Ami még feltűnő, a hit kérdése. Ugyan ez most is nyitott maradt (mindenki döntse el maga, miben hisz, de tagadhatatlan, hogy olykor történnek megmagyarázhatatlan dolgok), a Holnapelőtt, tegnaputánnal ellentétben itt nem magyarázza meg tudományosan a történéseket, ami nekem ebben külön tetszett. Bár az előző kötetben kissé fájlaltam azt a megoldást – viszont ebben nagyon is kapóra jött! Itt ért össze a két történet.
Habár ez a sorozat harmadik része, a többihez hasonlóan önmagában is megállja a helyét, ám aki mégis sorrendben olvasná, most, a legvégén extra élményként élheti meg a nagy egész összerakását – mert van, ami mégis összeköti a részeket, de nem úgy, hogy az bezavarna a külön-külön élvezhetőségükbe.
Sajnálom, hogy ezzel lezárult a sorozat, mert szerintem az egyik legjobb kortárs hazai ifjúsági regényként tarthatjuk számon. Én olvasnék belőle még vagy tízet, de bízzunk benne, hogy Bernáth Zsolt megörvendeztet még minket hasonló jókkal, hisz „[…] a végállomásról is indulnak vonatok – visszafelé”.
(Bernáth Zsolt: Végállomás fogadó, Cerkabella, 2022, 308 oldal, 3990 Ft)
