Darvasi Ferenc
Átmeneti kabát
avagy a főszereplő monológja
Mándy Iván: Kulikabát (A Teleki téri legendákból)
Ez a Mándy csak látszatra volt ártalmatlan pofa. Nem, azt nem lehet mondani, hogy rámenős alak lett volna. Ám amint az elmaradhatatlan öltönyében követett a Népszínház utcai Sárkánybarlangtól Blúz bácsi Teleki téri bódéjáig, mindent kifigyelt: ahogy bámultam bele a vakvilágba, ahogy elpirultam, ahogy felnevettem, ahogy a fejem bágyadtan előredűtöttem és a két karom mereven lelógattam. Kifigyelte a vágyaimat és a félelmeimet. Röntgenszeme volt.
Pontosan tudta rólam, hogy hová járkálok, és miért. Ha betértem Prokesch és Mattanowich üzletébe, örökre megjegyezte magának, mert ez volt a mániája, a nevek. Meg a helyek. A tenyerénél is jobban ismerte a Mátyás tér örökké kint ácsorgó figuráit, az Árusok terét, a Szimplicseket (naná, hiszen ide, az egykori Simplon kávéházba járt folyton az apja is), és minden kockakövet, amerre megfordultam. Hazai pályán játszott. Sokáig a Telekinél lakott. Az egykori erkélyéről még a temetőt is látni, ahol most nyugszik. Kísérteties, nem? Mint ahogy a novella is, amelyben megírt engem.
Hogy mik vannak benne? Semmiségek. Én kipirult arccal, akár egy léggömb, próbálok fel mindent, amit rám adnak. Egy vénasszony sárgán, mozdulatlanul lebeg a régi kabátok között, mint vékony szálon lógó villanykörte. A vasrúdon a kabátok kinyújtják sötét ujjukat, a nadrágok széttárják szárukat. A ruhákból virágok, majd nevető női arcok hajolnak ki. Hátborzongató semmiségek.
Azóta sem jöttek rá, mi történt velem. Ha sejti is valaki, biztosat nem állíthat. Az egyik pillanatban még kulikabátot próbáltam, aztán eszembe jutott az esti randevú a vőlegényemmel, és csak úgy mesélni kezdtem Blúz bácsinak, elárulva a legbelsőbb titkaim. Én sem tudnám megmondani, hogy miért tettem. Talán mert ilyen az emberi természet? Mert akkor viselkedünk a legszeszélyesebben, amikor egyáltalán nem várnánk?
Jó, hát Mándy azt is tudta, hogy a valóság és a képzelet kibogozhatatlanul összekeveredik a fejünkben. Mégsem ez volt a legnagyobb trükkje. Hanem ahogy arról írt, mennyire kicsi, védtelen valamik vagyunk mi, emberek. Hogy hibáznunk sem kell, elég egyetlen apró, se nem jó, se nem rossz döntés, hogy kiszakadjunk a hétköznapokból, és rémálommá váljon az életünk.
De ez még semmi. Ennél is fontosabb, hogy a tudatában van: mindenkiben megtalálható az összes lehetséges tulajdonság, van bennünk egy készlet, az ártalmatlan jellemvonásoktól a legrettenetesebb bugyrokig, és csak rajtunk múlik, mikor mit húzunk elő a tarsolyból. Elég volt csak Blúz bácsit figyelni, ahogy a szemem láttára változott át fehér bajuszos, mosolygós képű, barátságosnak tűnő kisöregből bozontos, rángatózó szemöldökű alakká, aki mintha rám akart volna ugrani, hogy a később történtekről ne is beszéljünk...
Mondom, ez a Mándy csak látszatra volt ártalmatlan pofa. Közben meg mindvégig arról beszélt: az emberi test nem más, mint jelmez. Ruha, ami bármikor feleslegessé válhat. Átmeneti kabát.
