Korpa Tamás
Johann Wolfgang Goethe
Ez a vers nem létezik magyarul. Fordításaiban szétszóródva, briliáns részletekként igen. De a német vers-amulett kompaktsága, türelmes és egyben felkavaró érzékenysége, rím- és ritmusélményének árnyalatgazdagsága nyomon követhetetlen. Inkább sejthető valami a szövedékből. A sortávok, belső és sorvégi rímek, pillanatnyi egybehallatszások, ideiglenes tagolási egységek tágassága és teherbírása miatt. Vagy ezek miatt is.
A szélcsend, a majdnem mozdulatlan fák akusztikája (a „Gipfeln” és „Wipfeln”, ahogy majdnem félrehallható). A „kaum einen Hauch”, akár egy feléd nyitódó szinte hangtalan mutatóujj, alig érzed, de kijelöl az a moccanás, tobozmoccanás, megérint az illanó. Ahogyan a „Hauch” az „auch”-ot, ahogyan a „Hauch”-ban fészkel az „auch”, és fordítva. Ahogyan ez a – talán a súrlódáshoz – hasonlítható akusztika a magyar sorvégi „is”-ben is visszasúrlódik egyes fordításokban. A csak majdnem néma „h” a „Ruh”-ban, mely épp annyira néma, mint amennyire hallható, sőt halogató és rímpárja a „du” (a te). A „Vögelein”-ban ott emlékezik a „Lorelei”. Egy pillanat remekműve az egész, hogy nem bomlik szét, nem omlik be a „Nachtlied”. Milyen szűkösség és tágasság egyszerre, hogy a „Walde” (erdők) szomszédja a „Warte” (várj!), hogy a „Warte”-ben még ott a „Walde”, de már a „balde”-hoz siet. A „ruhest du” te-je nem egyenlő a „spürest du” te-jével, nem érintetlen, nem moccanatlan. Önmegszólítás lenne?
Zaklatott nyugtalanság (a lépésé? a siető lábaké? a trochaikus lejtőké? a tagolás mozgalmasságáé? 6/ 2/ 5/ 3/ 4/ 9/ 5) összesimul a lombok súrlódásával, a levélzsizsegéssel? Milyen baljós az ölelkező és keresztrímek hálója. A jelzők nélküli aszketizmus. Ha e vers-amulettet ismételgetjük, engedve, hogy magával ragadjon, és ő maga jelölje ki az ismétlődő mondásban, kántálásban, hadarásban határait, félő, hogy átalakítja keringésünket és légzésünket.
Szőcs Géza Szövegek vendégségben című opusában mintegy leírja a hegyre jutás fiziológiai folyamatát („Az izgalom hatására egész szervezetedben / mélyreható változások jöttek létre. A vérnyomás / fokozódott, a szívműködés fel- / gyorsult, a vér a belső szervekből a nemi / szerved és a bőr felé áramlott”). Majd így folytatja: „Ekkor / eljutottál a csúcs- / pontra, vagyis a tető- / fokra. Ott a tetőponton – az / ormon – tompa, tág csönd nyugszik.” Milyen leleményesen variálja a hegycsúcs szó szerinti és figurális, eltérő képzetekhez társítható jelentéseit, úgy, hogy innentől kezdve a vers utolsó szakasza gyakorlatilag a Wanderers Nachtlied különféle magyar fordításaiból (Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Weöres Sándor) vett sorok konglomerátumává válik, érzékenyen tudósítva az árnyalatnyi (ám mi fér el egy árnyalatban!) differenciákról: „Madárka se rebben, hallgat az erdőn, / némán üli fészkét – ott gunnyad a madárnép az ágon. / Vagyis már búvik a berki madárka.” Később Tandori Dezső is kísérletet tett a lehetetlenre. Fordításának zárlata azokat az értelmezéseket játssza ki, melyek természet és ember ökonómiáját (pl. a természet csendjébe süllyedő emberlét békés elmúlásának csendje) teszik hangsúlyossá a versben, mikor az éj fenyegető közelségét lépteti előtérbe: „Érted is eljön, / Várj csak, az éj.” A „személyre szólóan fenyegető” megszólítás beékelése az „érted is eljön az éj” sorba megbolondítja a vers lejtését. Pulzusszám-fokozó.
2004. esős késő tavaszán tanultam meg egy mikrobuszban Bad Marienbergből jövet a Wanderers Nachtlied-et. A „legenda szerint” Goethe egy kirándulás alkalmával a Gickelhahn hegycsúcsán egy vadászkunyhó deszkafalára írta 1780. szeptember 6-án, este. Hallgathatott a táj, fénylett a magány.
Goethe
Wanderers Nachtlied
Über allen Gipfeln
Ist Ruh,
In allen Wipfeln
Spürest du
Kaum einen Hauch;
Die Vögelein schweigen im Walde.
Warte nur, balde
Ruhest du auch.
Vándor éji dala
A szikla-tetőn
tompa csönd.
Elhal remegőn
odafönt
a szél lehellete is.
Madárka se rebben a fák bogára,
várj, nemsokára
pihensz te is.
(Kosztolányi Dezső fordítása)
A sorozat korábbi darabjai:
Üzenet a palackban 1: Tóth Kata: Szabó Lőrinc: Semmiért Egészen
Üzenet a palackban 2: Halmai Tamás: Weöres Sándor: A tündér
Üzenet a palackban 3: Mogyorósi László: Babits Mihály: In Horatium
