Új rovatunk harmadik darabja. A sorozat címe: Üzenet a palackban, melyben szerzőink a középiskolai szöveggyűjteményből kiválasztott kedves versükről szólnak – nem középiskolás fokon. Csatlakozzatok játékunkhoz is!
Mogyorósi László
„erős fiatal füleknek”
Babits tanítványa, a hasonlóan nagy formátumú művész, Szabó Lőrinc szerint egy költő életművének tükröznie kell az alkotó szellemi fejlődési pályáját. A fejlődés, a változás az In Horatium című versnek is központi eleme, és mint a szerző első kötetének nyitóverse, stílusos felütésként egy olyan ars poeticát fogalmaz meg, amely nem csupán egyetlen kötet erejéig érvényes, hanem Babits egész pályáját végigkísérő költői program – súlyos betegségéből lábadozva is főnixként való – emberi és művészi – megújulásról ír évtizedekkel később Mint forró csontok a máglyán című versében. Az In Horatiummal tehát a költő egy rendkívül tudatosan megkomponált, sokszínű, mégis koherens életművet vezet be. Bár a Levelek Iris koszorújából című kötet 1909-ben jelent meg, Babits az In Horatiumot már 1904-ben megírta, mindössze huszonegy évesen – vagyis csupán három-négy évvel volt ekkor idősebb versének jelenkori középiskolás olvasóinál, és a vers tele is van olyan motívumokkal, melyek alkalmassá teszik arra, hogy középiskolások kedvenc költeménye legyen. Hiszen egymást követik benne a szinte már a romantikát idéző, nagyívű, mozgással teli természeti képek, amelyek a természet szépségét, nagyszerűségét, sokszínűségét példázzák, amire minden új generáció rácsodálkozik, virtuális valóság ide, környezetszennyezés oda. S a vers üzenete is az ifjúsághoz szól: világunk folytonos változásban van, folyamatosan megújul – az új generáció is mindig más, mint a korábbiak voltak, a változás szükségszerű; s a költő feladata, hogy lépést tartva a változással, fejlődéssel valami gyökeresen újat alkosson költészetében. Ugyanakkor ennek a gondolatnak Babits Horatius kedvelt versformáját, az alkaioszi ódát választja „öltönyéül”, s közben vitázik az antikvitás egyik legnagyobb alakjával, aki a mértékletesség, az arany középszer, a „megelégedés” elveit foglalta költeményeibe követendő normaként. Babits tehát ahhoz, hogy szemléltesse új gondolatait (amelyek persze talán mégsem olyan vadonatújak az előző század, századok világirodalma után), hogy prezentálja újszerű költői programját, a múltba nyúl vissza, a hagyományra támaszkodik. Csak a múlttal dialogizálva képes megújulni, és ezzel egyben át is menti a múlt értékeit a jövő számára. S éppen ebben a költői fogásban rejlik ars poeticájának lényege, amit kicsit didaktikusan, bár egyidejűleg nagyon érzékletesen is közvetít az olvasó felé. A vers egyik fő erénye ez a megtalált egyensúly – mind gondolati, mind esztétikai síkon – múlt és jelen, régi és új között. Kicsit olyan ez, mint mikor az X-Faktor vagy a Megasztár énekesei több évtizedes slágereket adnak elő a maguk egyéni interpretációjában.
Apropó Megasztár, X-Faktor! Középiskolás olvasóm, nézed a tévében épp most futó, legújabb X-Faktort? Nem gondolod, hogy a műsor egyes elemei kissé közönségesek? Ezzel kapcsolatban az In Horatium első versszakát ajánlom figyelmedbe, ami Horatius sorainak Babits általi fordítása (erre a dőlt betűs szedés is utal, szó sincs tehát plágiumról, amiről annyit hallhattál az elmúlt évben): ne legyünk tömegemberek – szól az üzenet a múltból –, legyen ízlésünk olyan kifinomult, mint ezé a versé, s szerzőjéé; legyen ilyen az új generáció „erős fiatal fülű” olvasóié is, hiszen kimondottan is ők a vers megszólítottjai.
Babits Mihály
In Horatium
Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg!
ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha
nem hallott verseket ma, múzsák
papja, erős fiatal füleknek.
Nézz fel az égre: barna cigány ködök –
nézz szét a vízen: fürge fehér habok
örök cseréjükért hálásak
halld, Aiolost hogyan áldják, dallal.
A láng is hullám. Szüntelenül lobog
főnix-világunk. Igy nem is él soha,
mi soha meg nem halt. Halálnak
köszönöd életedet, fü és vad!
Minden e földön, minden a föld fölött
folytonfolyású, mint csobogó patak
s »nem lépsz be kétszer egy patakba«,
így akarák Thanatos s Aiolos.
Ekként a dal is légyen örökkön új,
a régi eszme váltson ezer köpenyt,
s a régi forma új eszmének
öltönyeként kerekedjen újra.
S ha Tibur gazdadalnoka egykor ily
mértéken zengte a megelégedést,
hadd dalljam rajt ma himnuszát én
a soha-meg-nem-elégedésnek!
Minden a földön, minden a föld fölött
folytonfolyású, mint hegyi záporár,
hullámtörés, lavina, láva
s tűz, örökös lobogó. – Te is vesd
el restségednek ónsulyu köntösét,
elégeld már meg a megelégedést,
légy könnyű, mint a hab s a felhő,
mint a madár, a halál, a szél az.
Görnyedt szerénység, kishitü pórerény
ne nyomja lelked járomunott nyakát:
törékeny bár, tengerre termett,
hagyj kikötőt s aranyos középszert
s szabad szolgájuk, állj akarattal a
rejtett erőkhöz, melyek a változás
százszínű, soha el nem kapcsolt
kúsza kerek koszorúját fonják.
Ajánljuk sorozatunk előző darabjait is:
Üzenet a palackban 1: Tóth Kata: Szabó Lőrinc: Semmiért Egészen
Üzenet a palackban 2: Halmai Tamás: Weöres Sándor: A tündér
