Gombás Katalin
Meg nem született
Már kavarognak a homokszemek
a levegőben
amikor félrehúzódom az út szélére
restaurant pizza pepsi
hirdeti a felirat
a sivatag közepén
hetven kilométerre a legközelebbi város
Algír kétezeregyszáz
igazi senkiföldje
olasz konyhával és kólával
megdőlt gyékénykerítés
a sárból tapasztott főépület oldalán repedések
kétezeregyszáz kilométerrel északabbra
messziről elkerülném
itt felfedező vagyok
Almásy László kései utódja
távol mindenkitől
aki emlékeztetne rá
milyen közhelyes és mennyire hamis
ez a párhuzam
szerencsére a tízévesek nem foglalkoznak
rég halott sivatagi utazókkal
csak azokkal akik hoznak még némi hasznot
gyere be intesz
kezeden megzörrennek a gyöngy karkötők
kávénk is van
és bár neked lehetne félnivalód
mégis én vagyok aki megborzong
ahogy követlek a félhomályba
szemed még barnább
bokád karcsúbb
a sötétben ha összeérinteném
a hüvelyk- és mutatóujjam
át tudnám fogni
vékony inas karjaid
birkóznak a kávéfőzővel
olasz életérzés a világ
végén mit keresel
egyedül
tízéves gyereklány
bőrébe bújt dzsinn lehetsz
talán
elmondom
hajolsz közelebb
elém tolva a fekete italt
amíg hallgatok
odakinn feltámad a szél
és a vihar foglyul ejt bennünket
egy csésze arabica fölött
ugye megírod
nézel rám amikor órákkal később beindítom a kocsit
hosszan integetsz
gyöngy karkötőid hangja elkísér
egy évvel azután is hogy eltűnsz a szemem elől
és én még mindig képtelen vagyok
elmesélni a történeted
Mahani
Nincs mese
Felküldelek, ha még egyszer…
eltorzult szája ijesztőbb, mint a felküldés,
itt komoly Munka folyik,
ne zavard a Többieket,
pedig biztos vagyok benne, hogy én is dolgoztam,
ugyanúgy, mint a Többiek,
akik most mind engem néznek,
nyitva előttem a füzet,
csak nem jut eszembe, hol tartottam,
az a csattogó fogsor kiűzi a fejemből a gondolatokat,
felküldelek, érted?
mintha lehetne nem érteni,
szívesen elmondanám, hogy ha küldésről van szó,
nincs nálam nagyobb szakértő a világon,
felküldés,
leküldés,
kiküldés,
visszaküldés,
előre- és hátraküldés,
megvolt mind,
sőt egyszer a Dagadt a második padsor végéről,
aki mindig kifosztja a többiek uzsonnás dobozát,
még meg is küldött egy gumilabdával az udvaron,
ezt már nagyon rég akartam,
röhögött,
engem pedig elküldtek az orvosi szobába egy kis jégért a bepirosodott arcomra,
a Dagadt most is bámul,
lefogadom, ő sem tudja, hol tartottunk,
de Csattogó Fogsort egyedül én érdeklem,
azóta küldözget mindenfelé, mióta beírtam a dolgozatba, hogy a Sötétség Országa igenis létezik,
nem érted, hogy csak mese?
kitalált történet,
az emberi képzelet terméke,
FIK-CI-Ó,
üvöltötte,
fogain nyálcseppek,
a fikciót tényleg nem értettem,
de a Copfos sem, akit azért ültettek mellém, hogy jó hatással legyen rám,
miért nem mondtad, hogy igaza van, kérdezte utána a szünetben,
miközben a Dagadt által meghagyott maradékot eszegettük,
a fejemet ráztam,
mert tényleg létezik,
a Copfos szemei tágra nyíltak,
ott volt bennük az Óperenciás Tenger, az Ezüsterdő és az Aranyláncon Függő Kastély, az Égigérő Fa és a Parazsat Evő Paripa,
percekig bámultam,
aztán a Copfos idegesen pislogni kezdett,
egy kéz nehezedett a vállamra,
nem megmondtam, hogy felküldelek?
na, indulj,
az első lépcsőfokon számolni kezdtem,
még tizenegy,
tíz,
kilenc,
nyolc lépés
a Sötétség Országáig.
Megjelent a Bárka 2026/3-as számában.
