Beretvás Gábor
Az évszázados palló
A XII. Deszka fesztiválról
Debrecen őrváros, cívisek otthona, nyakas kálvinisták városa: tartja a hagyomány. Lakóinak többsége távolságtartó. A maradandóság városa – az inkább a szomszédos Nagyváradért rajongó Ady szerint. („Vajjon igaz, hogy Debrecenben / A Maradandóság lakik? Én a Mulandóság fia vagyok”...) Persze ez nyilván másképp lehetett Csokonai idejében, aki a város közepén, a Debreceni Egyetem jogelődjének tekinthető Református kollégiumban bontogatta szárnyait. Akkoriban persze pezsgő kereskedővárosként működött Debrecen. Állandó volt itt az átmenőforgalom, számos céhes portéka cserélt itt gazdát. A város lüktetését a sokféle kereskedő éppúgy meghatározta, mint a mesterek gyermekeit tanító borissza deák. Ezekből az időkből maradt fenn az Aranybika szálló előtt egy üvegszarkofágban megtekinthető napóleoni palló, melyen még ezek a régiek koptatták csizmájukat.
Most, hogy Debrecen az Európa kulturális fővárosa címre törekszik, elengedhetetlen, hogy ne Ady, hanem sokkal inkább Csokonai szemén keresztül láttassa világát. Kulturális életének felvirágzása pedig ne egy (virág)karneváli menet idejére összpontosuljon, hanem állandó érdeklődésben tartsa az ideérkező egyetemistát és a kíváncsi külföldit. Terei teljenek meg zenészekkel, hiszen itt található az egyik legerősebb képzés az országban, mi több, a Debreceni Jazz Napok világraszóló eseményként futott egykoron. Legyenek író–olvasótalálkozók, moziit sokan látogassák, és a nemrég felújított ifjúsági ház is érdemelje ki renoválásának árát. A debreceni DESZKA fesztivál és a színházi élet pedig szintén kapja meg a jussát. Hiszen a magyar dráma idén tizenkettedik alkalommal megrendezett seregszemléje a debreceni kultúra egyik legfontosabb fejezete. A fesztiválnak otthont adó, omladozó színházépület pedig Debrecen egyik szégyene. Lepusztult szentély, ahol a színház és a kultúra felé elkötelezett emberek tartják egybe évek óta azt, amire a városvezetés egyáltalán csak építhetett. Kulturális fővárosnak lenni ugyanis csak igényes és minőségi kultúrával, önfeláldozó művészekkel, jó szakemberekkel és támogató közönséggel lehet.
Remélhetőleg ebbe az irányba tart majd a Csokonai nevét viselő Debreceni Nemzeti Színház sorsa. Épülete ismét a város egyik ékessége lesz. Víg Moziként ismert játszóhelyét pedig majd ugyanúgy rendbe hozzák, mint ahogy az ígéretekhez híven valóban befejezik majd a Latinovits Színház utómunkálatait. Igyekezni kell, hiszen nincs sok idő 2023-ig. Érdemes, hiszen az efféle rendezvények vonzzák az idegenforgalmat, az effajta eseményekre érkezők népesítik be a szállodákat, éttermeket és a kinti teraszokat. Így talán még visszatérnének majd az Ady-féle poéták, és nem áhítanák annyira a jelenkori Oradeát.
Ezzel is kezdeném a beszámolóm, hiszen mostanában többször is felbukkantam Nagyváradon, és valóban olyan megkapó a fejlődés, mint amilyen kicsiny a két város közti távolság. Főtere művészi – régi épületei, Sas palotája, árkádjai régi pompájukat idézik, vagy éppen az újjávarázsolás állapotában leledzenek. Ezért is volt érdekes, hogy a Csokonai Színházban a reformáció ötszázadik évfordulójára kiírt drámapályázatnak a nyertes műve: a Debrecen és Nagyvárad közös történelmi pillanatát feldolgozó Menekülők.
Menekülők
A téma még azoknak is ismerős némiképp, akik a kilencvenes években eszmélhettek. Hiszen a rendszerváltás után indult be a legnagyobb horderejű exodus, mind a Partiumból, mind Erdély területéről. Az idő tájt meglehetősen sok nagyváradi magyar költözött a cívis városba. Történetük persze hasonló, de mégsem fedőleges a drámáéval, hiszen a Menekülők cselekménye szerint a váradiak a török hódítás és mészárlás elől kértek menedéket. A történet persze kibontja a két kollégium kapcsolatát, és emléket állít azoknak a történelmi időknek, mikor is komoly tudósokkal bővült ki a debreceni tanári kar. A Csokonai Színház komoly statisztériát felvonultató előadása nem csak az eklézsia szűkösségét és a város akkori politikai életét boncolgatja, hanem a keresztényi cselekedetek szálát, a menedéket kérők történetét kibővíti egy párkapcsolati kérdéskörrel is. Így az előadás üzenete arra készteti a nézőt, hogy előítéleteit félretéve ne vesse meg az árnyaltabb gondolkodást, akárcsak azt az egykori elődök sem tették, a korábbi, sokkal szűkösebb időkben.
Természetesen mindig is nagy érdeklődésre tarthat számot a renegát deák jelenkori megtestesítője, a szintén debreceni Hajdu Szabolcs egy-egy rendezése. A nagy sikert aratott és később filmre is alkalmazott Ernelláék Farkaséknál ikertörténete, a Kálmán-nap volt látható tőle az idei DESZKÁn.
Kálmán-nap
Az előzőhöz hasonlóan ez az előadás is szobaszínházi miliőt kíván, aminek a színház stúdióterme nagymértékben meg is felelt. A kamaradarab egyenrangú főszereplői debreceni kötődésű színészek. Hajdún kívül a társulat tagja még erdélyi származású felesége, Török-Illyés Orsolya, de színen van Hajdu állandó partnere, Szabó Domokos, a színház egykori színésznője, Földeáki Nóra és a legújabb Debrecenben forgatott film főszereplője, Gelányi Imre is. Őt legközelebb az egyik népszerű zenekar videoklipjében is láthatjuk majd mostanában. A Kálmán-nap, az Ernelláék…-hoz hasonlóan, rólunk szól. Illetve szűkösebben véve Hajdu kortársairól, a negyvenesekről. Úgy tudom, hogy ez egy trilógia egyik darabja, aminek filmre vitelét most már nem veti teljesen el a rendező. (Ne feledjük, az Ernelláék itthoni népszerűségén túl elnyerte Karlovy Varyban az Aranyglóbuszt, és Hajdu is megkapta alakításáért a Legjobb férfi színésznek járó kitüntetést.) A debreceni közönség pedig talán még közelebb állónak érezte az alkotást saját világához. Nem csak az olykor kihallható tájszólás miatt, hanem mert Hajdu színészei a városban éltek vagy élnek mind a mai napig. Debreceniek, ezért a debrecenieknek épp annyira ismerősek, akárcsak önmaguk.
Ugyanez a helyzet az Ascher Tamás Háromszéken címszerepét alakító Keresztes Tamással. Ő is a Csokonaiban kezdett, mondhatni itt nőtt fel, itt vált kész színészé. Tehetsége láttán a közönség és a társulat is attól féltette, hogy a budapesti egyetemi képzés már csak elvehet belőle. Szerencsére nem ez történt.
Ascher Tamás Háromszéken
Keresztes alázata a színházhoz mit sem csorbult. Frenetikusan játszotta végig a Katona József Színház előadását, akárcsak az ifjú Máté Gábort alakító Fekete Ernő, és a fiatalkori önmagát megszemélyesítő Bezerédi Zoltán. Jordán Adél, mint az Erdélyből a budapesti krém közé keveredett színésznő pedig nem csak játékával varázsolta el a közönséget és a meghívott szakmát, hanem kiejtésével is megidézte az egykori (talán létezett) erdélyi „leánkát”. Pintér Béla természetesen nem volt rest magát is a darabba írni, őt Dankó István alakítja, míg Pintér maga egy több határon túli színházrendezőből összegyúrt figurában mutatkozik meg. Az előző, szintén katonás Pintér-előadás, A bajnok mondhatni Debrecenből indult pletykák alapján íródott. Némely fővárosi kritika most egyfajta (színházi) belterjességgel vádolta meg a szerzőt és az előadást: nekik üzenem, hogy esetleges aggodalmuk nem vált be, hiszen az egykori kaposvári színház vagy „utódja”, a Katona József Színház belügyeiben nem jártas debreceni publikum is végig tudta élvezni ezt az előadást. (Elképzelhető persze némi jelentéstöbblet-elhagyás, de az igazából bármely más esetben is előfordulhat.)
Szintén a város szülötte, Tarr Sándor regénye nyomán született a Szürke galamb, a budapesti Stúdió K előadásában. Eleve nem feltétlenül hálás feladat egy regény színpadra adaptálása, Tarr könyve pedig véleményem szerint még bonyolultabbá tette a helyzetet. A Stúdió K színészei is mintha keresték volna a teret és a kontaktust az első felvonásban, ám ezt a másodikra szerencsésen megtalálták. Így lassan nem csak a darab adta nyomozás mozaikjai kerültek lassan a helyükre, hanem maga az előadás is.
Szürke galamb
Az idei DESZKA persze másban is a helyére talált. Egy ifjú drámaíró, Körmöczi-Kriván Péter drámáját a nagyváradiak hozták el a fesztiválra, és több más előadást is megnézhettünk Szegedtől a lengyelországi Poznanig, ahonnan egy Visky-bemutatót láthattunk. De külön beszélgetések is zajlottak a Debreceni Egyetem oktatója és az Alföld folyóirat főszerkesztője, Szirák Péter, valamint az idei esemény díszvendége, Háy János – később Szirák és Kiss Csaba – között. Számos ifjúsági, nevelési és bábelőadást is felvonultattak a szervezők. Mi több, alternatív színházi események és könyvbemutatók is színesítették a repertoárt. Várjuk ezek nyomán a következő, még több jó előadást felvonultató DESZKÁt, és reméljük, hogy ez az eseménysorozat is nagyban segíti a kulturális fővárossá válást.
