Péter Erika
Kórterem
A szobát
beszövi a csönd.
A betegek műszerek
makraméjába
csomózva fekszenek.
Vénáikba drogok folynak.
Nővérek porciózzák
a létfenntartás utolsó
slukkjait.
A látogatók
mosolyognak.
A remény tenyérnyi
darabkái villannak
az arcokon.
A vonat
Mély lélegzetet vesz,
elindul, s zenél.
Jönnek-mennek
az elektromos jelek.
Integetsz, majd
kis zsebkendővé
zsugorodsz.
Simára borotvált vidéken
száguldunk a tájba,
hallom a Cantata Profana
dallamait, amint
egyik hangnemből
másikba vált.
A táj öle szétfeszül,
fehér virágok
borzongnak a szélben
– két város közt
egy szőke pillanat –,
nyílnak és csukódnak
a sínek összefont ujjai,
majd mikor a vonat
nyugodt gyorsaságot ér el,
szétfoszlunk a messzeségben.
A malom
(A 2019. május 21-én leégett békéscsabai Szent István malom emlékére.)
Partra vetett
hajóroncs.
Fekete csonkjai
égre meredeznek,
ablakai fogatlan,
kitátott szájak.
Felkiáltójelek
a széljárta falak,
hordozzák
a téglák réseibe tapadt
lisztport,
érzik az átható
gabonaillatot,
hallják a darálók zaját,
rekedt kiáltását
molnároknak,
látják a felszálló
füstkötélzetet,
az összecsődült tömeget,
vakuk villogását,
s az ég bronzderengését,
amikor a lenyugvó nap
elolvadt a szétáradó tűzben.
Megjelent a Bárka 2022/2-es számában.
