Major Petra
Nyárutó
Földre hullott a nyár,
ez a pirosra érett, kukacos alma,
s mintha csak álmodtam volna
a szebbik felét.
Nem az évszak hibája,
ilyen lett nélküled maga az élet,
s én vakságig nézek a Napba,
hogy ne kelljen látnom a férget.
Őszi fényben
Már zárt szemmel is tudom a madarak röptét,
ezüst lapok villanása minden szárnycsapás,
és ez a fényesség, akár a tiédnek-levés,
részint örök,
csak a vétkeid fakulnak egyre sebesebben
- tán mert mindig olyan jól időzítetted őket,
vagy mert egyszer olyan rosszul: a halált.
Séta közben
Úgy képzelem, hogy a gyász torlaszai mögött,
ott, a túloldalon, ha nevezhetem így,
vár rám egy másmilyen nap:
először semmi különös – vagy épp csak nem fontos –,
de valamikor déltájban, séta közben,
hirtelen megbicsaklik bennem a fájdalom,
és egyszerre zuhanunk a járda közepére.
Aztán kisebb tömeg gyűlik körém,
és a véletlenül arra járó, szabadnapos orvos
már csak az élet beálltát tudja megállapítani
könnyű mosolyomból.
Megjelent a Bárka 2021/5-ös számában.
