Versek

 

 Birtalan_Andrea.jpg

 

Birtalan Andrea

 

Labirintus

 

Egyszer megnyugszol majd te is talán,
a szél elfújja utolsó szavad,
csönd lesz, és te kintről nézed ezt is,
a fáradt táj, akár egy korhű festmény,
a látóhatár szélén gyászkeret,
néznél tovább, de nincs tovább, csak eddig,
saját maguk elől futó bolondok,
hát milyenek másképp az emberek,
elvesztettem zsebkendőmet, gyertek ki a hóba,
a képen túl földúlt labirintusok a lelkek,
tortába rejtett születésnapok,

mindig csak én, csak én, rólam szól minden,
a versem hőse mindig én vagyok,
de ki engedi ki a dióba zárt napot?

 

 

Láthatatlan láb

 

„minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!”

József Attila

 

1.

a földtől elszakadok végleg,
éterinek vélt világomban keresek
valamit, belém rúg egy láthatatlan láb, 
a test sikolt, duzzadnak berepedt ablakok,
már nem fér a fejben vég,
a gondolat, hogy egyszer bizony vége

 

2.

nem kenyeret, a saját világomat
eszem néha – miféle deficit,
mint önmagam processzorát fertőző vírus,
úgy élek rég a kortárs démonok üres szavain,
fúróval bontom a lelkiismeret falát,
nincs csend, sem ördögi, sem tökéletes,
fizetek bármennyit, csak hagyj
magammal alkudoznom, szegény-szegény

 

3.

kipörögnek a világ szélére
gyerekeim, e kínnal szült könnyek, 
a bogarak – csak bogarak maradnak,
az enyém: önfelfaló lelki tünemény,
hogy nem tudok, csak mást szeretni,
egyszerű, hatalmas szívemben nem fér
egy akkora öl szenvedés, mint én,
a földtől elszakadok én

 

4.

hát így fogadjam el magam? Ki
magának, hát másoknak is árt,
hátamon olykor fát hasogatok,
a szellem úgy nyeli el
a hasábokat, mint izzó kemence,
így parázslik el örök éjben a lét,
kattogó szememben könyöklő vonatok –
És hallgatok. És hallgatok.

 

 

Édenkert

 

Ott álldogálok én is egymagam,
hol összeér a fény és a sötét,
a múlt, jelen, jövő is egybevág,
hol minden van, és nincsen mégse semmi,
csak őrület és hatalmas hiány.

Egy közösség a nemlétező térben,
az illúziók hűvös otthona,
egy ház, amelyben nincsenek falak,
rózsát teszünk a nincsen-ablakokba,
egyház, ahol mindenki prédikál.

Egyház, ahol a gyónás puszta forma,
az Isten alszik, Lucifer figyel,
egyszer, ha kihajt a búza magja, 
mosod kezed és minden bűnödet,
de titkokat az élet nem temet.

Ott állok én is, úgy nézek magamba,
hol nincs már fény és nincsen már sötét,
a múlt, jelen, jövő oly vagylagos,
mint ablak nélkül poshadt rózsaszirmok,
s magam nélkül a modern életem.

 

Megjelent a Bárka 2021/4-es számában.


Főoldal

2021. szeptember 02.
Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái
Búgó gyökerek, avagy zeller a TiszántúlonEgy asztalnál szeptemberben a szentekkel
Poós Zoltán: 1979. december 3. – LőkösházaBabiczky Tibor versei Kopriva Nikolett verseiMarkó Béla versei
Oravecz Imre: AlkonynaplóAbafáy-Deák Csillag: Ad actaMegyeri Edit Tünde: VasárnapTőzsér Árpád: Északi emberek – Naplójegyzetek 2018/19-ből
Márton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA