(Ugróczky István felvétele)
Tóth László
Füst
„…nem kívánok többé táncokat”
F. M.
Hosszú utak fáradt vándora –
hályogos szememtől távol már a végtelen
vállamat évezredek vesszőnyalábjai nyomják
táncos lábam gyökeret eresztett
s egyetlen csillag sem figyel már odafentről
mint egykor a mindenség
úgy kezd magába ölelni
a sötétség végtelene
szakadék vagyok létem közepén
már csak az tartja össze világom
mi én voltam
én voltam egykor
Sebestyén
Úgy állnak ki testemből a nyilak
mint hitetlenekből a jelszavak
beszélnek helyettem
kérdeznek helyettem
hitelesítenek
megannyi igen
és megannyi nem
magam is nyíllá váltan
süvítek a felém süvítő fekete nyilak ellen
mintha a levegőben megállíthatnám őket
belém nyilallok
megnyílok nekik
kijelölik s ők mondják sorsom
visszahullnak fejemre
nyílt sisakkal fordulok feléjük
elárvult létem
cloaca maximájában
testem ellepik a langy nedvek
folyik a vérem folyik a nyálam
de a szemem száraz
benéznek nyílásaimon
mintha megnyúlt nyélként merednének ki belőlem
melyekkel elmozdítható vagyok
felemelhető
odébb helyezhető
falhoz állítható/szögezhető
összetartanak a széthullásban
belenyúlok velük a végtelenbe
nyalábba kötözöm őket
az vagyok ami legbelül
megalázható
de elpusztíthatatlan
Harang
mint madár beteríti kongásával a harang
a teret ahol lakom
rátelepedik óvatosan
fészkelődik kicsit fölötte
kotyog hozzá beszélget vele
mintha az idő búgna napszakonként
mintha az zengne-bongna időtlen hangjában
zúgását az emberek a vállukon cipelik
meggörnyednek súlya alatt
testük odanyomja a tér köveihez
ám lelkük kiemeli létük börtönéből
s magasan úszik a város fölött
a semmi végtelenében
A versek a Bárka 2021/1-es számában jelentek meg, közülük a Füst című a szerző kézírásában.
