Versek

 

 8._Csob__nka_Zsuzsa_Emese.jpg

 

Csobánka Zsuzsa Emese

 

Ramadan

 

A tálakat középre rakják,
egyetlen asztal van körbeülni.
Az idős nő a szemével int,
egy férfi taszít rajtam, mit toporgok.

Éhes az utca is. Az aszfalt
szedett-vetett terítéke lassan
lombosítja be az estét.
Hívnak, bár az illatokkal is jóllaknék.

Van helyem melletted.
És nincsen benned kérdés.
Kézzel nyúlok a forró étel után,
szemed hűti, meg ne égessem a szám.

Ezüstfonál a lelkek között,
a köztes lét vitorlavászna.
Régről szőtted. Kezed álmos percei
megállítják az időt, a vonuló tájat.

Odébb egy vak asszonyt nézek,
mintha te lennél, a síkok összecsúsztak.
Ismerős a mozdulata, időtlen-idők óta őrzöm.
Fényesedik a lélek, míg ő töredékeimen úsztat.

Ahogy az övé az enyémhez hajol,
kibomló haja szívem körül ing lesz.
Úgy ér hozzám, mint aki testet ezért öltött.
Az isten tenyeréből induló szálak fűznek össze.

Biccent csak, ne félj, engedd
szálanként szövődni azt a szőttest.
Nézem a szádat, az arcod, a homlokod.
Rá a türelem selyemszirmokat festett.

Betakarsz. Hajnalban hason fekve
ér az álom. Vonuló felhő az életem,
életedért fel azt ajánlom.
Vidd magaddal szélként, bármerre járj.

Legyünk hőségben enyhet adó szürke.
Gyerek kacagása, mert báránynak lát minket.
Hintázó lábukkal a derűs angyalok
ölünkben pihennek meg, és gyönyörködnek.

Szeme világát bár elveszíti,
aki bentről néz, túllát a földin.
Palástját hordja a másik elé,
az árnyékvilágban tündökölni.

 

 

Világtalanok

 

Fénnyel írj az égre.
Ha magad hordod is ki
hátadon a szerelmet,
mintha tűzből mentenéd,
mintha lenne teste –
ha lombos ágaidban
a múlt emlékképe villan át
szemed világát elvakítani,
s mint szikra, lobbant lángra,
és égsz el –
te csak játssz.

Fénnyel írd az égre
az üszkös végtag
égett álmait,
vedd sorra a belőle
kiinduló mozdulatot,
a formát, amiben
elveszni úgy szerettél.

Aki voltál, benne ég el.
Hátad magad alatt roskad,
magad emeled meg,
ezt a kínosan szűkös világot.
Lélegzel, fojtogató füstje
saját létspirálod.

Ír nincs rá.
Idővel bár enyhül,
heges gerinced őrzi
az ólmeleg hiányát.
Nincs hova hátrálni,
az isten hidege a részed.
Kiszakadtál belőle,
mint ki bűnben él,
pedig halomba hordod
szerelmeid,
mint hóra a hasított fát.

Nézed, ahogy égnek.
Nézed a tűzben veszni el,
aki voltál, aki lehettél volna.
Biztatót embertől ne várj,
kijózanító létforma,
s akit hinni teremtettél,
vajon van-e isten?
Miféle vakság játszik
benned és veled,
mint holmi csalfa tűzzel?

Hagyd, a teste végül puszta emlék.
Hídon vitt át, magaddal összekötni.
Nézed, ahogy elindul visszafelé,
átértél, ő összecsuklik,
most enged el.
Hallod, ahogy int, hangja nincsen.
Kijózanító a fájdalom,
amit az ember felér ésszel.
Tengelyéből fordítom ki,
ha már sarka nincsen a világnak.
Hol van az az óriáskerék, amin
a megokosodott lélekrész
babrálni kezd önnön köldökével?

 

Megjelent a Bárka 2020!4-es számában.


Főoldal

2020. szeptember 03.
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Molnár Krisztina Rita tárcái Bék Timur tárcáiKarácsonyi Zsolt tárcáiVári Fábián László tárcái
Versek
Lövétei Lázár László: FeketemunkaSzilágyi András verseiTompa Gábor versei Jász Attila–Csendes Toll: A bölények kipusztulása
Prózák
Bene Zoltán: Isten, ítéletMárton László: HűKovács Dominik˗Kovács Viktor: Az Öles-Szüdi vonalLégrádi Gergely novellái
Drámák
Téblábolók, avagy eszetlenül váltjuk a rendszertCsík Mónika: Az ember tragédiája - Nyolc és feledik színDarvasi László: Karády zárkájaAcsai Roland: Farkasok
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum
Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA