Begörcsölt a bokád, percekig álltál kagylók, kicsi fehér rákok

vázai között mozdulatlan, a sekély tengervízben. 

Én persze vártam. A színehagyott dűnék felett

felhők gyülekeztek, valaki a homokba temetett  

egy sovány, kék bikinis lányt, miközben több ízben

   

villámlott messziről. Sötéten csillogó hajad alól

halkan, kitartóan patakzott a szó, a legmélyebb pont 

felé kanyargó ér útját, közelgő korszakot

próbáltál meg elképzelni – már a partról, ahol   

törülköző híján a piros pulóvert terítetted

le. Az volt a furcsa, ahogy a környék megfakult,
az a váratlan, sápadt homogenitás. Nem is láttunk  

ezen kívül mást, hiába tudtuk: van átmenet,

legalábbis lehet, minden helyről minden helyre. 

Figyelted? Az árkád alá szaladtak a strandolók. Csak

úgy szakadt az eső, mikor villamosra szálltak,  
az ablakot, mint valami sűrű függöny, verte.



Dokumentáció

Korábban kellett volna beszélnünk,
amikor még átjárható voltam, széllel  

bélelt, és a sötét gumimatrac is

szinte súlytalanul lebegett velem  

a tó párolgó, szürkés felületén.

Biztos hallottad, idén nyárra újabb  

rekordmeleget ígérnek. Gyümölcs-

bomlasztó, szívet repesztő kánikulát.  

Mikor is, talán még veled

fürödtem utoljára a Balatonban. 

(Ami azt illeti, először is.)

Egy rozmár jutott eszembe, vala- 

hányszor megláttam a vízben

széles, gömbölyű válladat  

ütemesen emelkedni-süllyedni,

mint egy egészséges mellkast. A vállalat  

üdülője előtt az ügyetlenül leterített

plédet. Pénzt adtál palacsintára, és  

a Kőbányait is velem hozattad. Szeretném,

ha szeretnélek, gondoltam, húszasokat 

gyűrögetve a sorban. Csak hát hallgattunk,

mint az egymás mellé épített stégek.  

Olykor meghúztam a könnyű karton-

ruha pántját vagy összébb kulcsoltam  

a kezeimet. Ha mi már nem leszünk, most is

ez a logikailag tisztátlan mondat jár a fejemben.  

Nincs, nem is volt soha más, csak a víz.

És a nap, ami mostanában egyre jobban éget.  .  

---

Főlap