Szita Szilvia
Részletek
Maria Aguilarnak
Ahogy megálltál a lépcsőn,
és az üvegezett ajtó keretében
csak a fekete felső, csípőre
tett, kesztyűs kezed látszott,
mintha önmagad árnya –
Ahogy még egyet léptél,
és az ősz szálakkal átfűzött
sötét fürtök is feltűntek, majd
– szinte ráadásként – az ovális,
helyenként már csontra simuló arc –
Ahogy furán kicsavarodott testtel
a vállad fölött visszanéztél,
mintha a múltra,
és rábólintottál egy
onnan érkező, halk kérdésre –
Alakodon egyszerre átütött
a hibátlanság szigora és a megejtő,
mindig váratlan átmenetiség.
Aztán lépkedtél tovább,
mintha már csak előre –
míg a kilincs túloldalán
az égszínűre festett falak
fokról fokra visszavették
helyüket a részletektől –
Égigérő fű
Ibolyának
Van ez a lépcső. A szívkamráig vezet.
Nincsen rajta folt, de nem is makulátlan.
Megbillen a végtelennek tetsző beltenger.
A korlát forró, még szinte nyár van.
Van ez a kijárat. A szív héjára vezet.
Nincs szédítő mélység, se magasság.
A két Holovác, ha erre járnának,
csak az égigérő fű helyét taposnák.
Meglesz minden, menni kell előre.
Szűkül az ösvény, mint testben az erek.
Tüskés ág csapódik, a ruhádra vigyázz.
Ketten nem férünk el, előre engedlek.
Óvatosan, mindig egy-egy lépést.
Megcsúszol így is, vérzik a térded.
Ott van a jelzés, ott volt mindig is,
de nem hisz az ember a saját szemének.
Eső előtt
Lassan eltűnnek a vágy szóközei.
A csend, mikor kiesik ritmusából a szív.
Kinek is akartál megfelelni? Mindegy,
a hepehupás dűlőúton senki sem követ.
Az udvarba érve előrehajolsz,
leoldod a kutya nyakáról a pórázt.
A vaskos tuják hirtelen megdőlnek,
rossz térded jelzi az időváltozást.
Összeszeded a teraszon hagyott holmit.
Ezt a félmondatot ki felejthette itt?
Nem fontos, gyakorolni ezzel is lehet.
Hány élete van egy talált tárgynak? Hm.
Magadra csukod az ablakokat, mint a vitrinüveget.
Megjelent a Bárka 2016/2-es számában.
