Lanczkor Gábor
Tízsoros
Három szilvafa a határa
A diófás kertnek, melyben a nyurga diófák
Úgy sárgállnak koravén kérgükkel,
Mintha kopárságuk belül áthuzagolná
A decemberi szűrt napfényt
Eleven arannyá, rostok durva telérjeivé,
Hogy az áram, ami átjárja e földdarabot,
Egy szívroham erejével hívja a napkitörések
Mérgét – apró foltok a Napban,
Mint az egérszar.
Tücskök
Lemetélték mindkét karját
A kardhegyű tavaszi füvek –
Fantom-
Fájdalom, amire a kar
Nélküli faun emlékezhet –
Míg serceg a tűzön a bakhús,
Bacchus neve fröccsen
A lángba, amíg a kar éneke szól,
Míg a kar az időt megeszi, emészti,
Kinyomja, akár a kitett csecsemő, s bömböl –
A tavaszt ő tojja, faunként
Kotlik rajta, kikölti
A borókák sűrűjében a kar,
A borókák sűrűjében kardal
Kánona zúg,
Kardhegyű tavaszi füvek,
Ciripeljétek
Hozzá ti:
cirp, cirp, cirp.
Szirmok
A kétfele osztott tenger,
Ami aztán összecsap újra:
mi vagyunk –
És mint a füledhez tett kagyló,
Miben elménk szélvihara,
tenger
Mécse lobog
(s ha kialszik sisteregve,
Míg nekinyomom a fülem a fülednek,
Fuldokló lovak és lovasok
Zaja vegyül el a sistergésben) –
Így érsz hozzám,
Fülemhez tett kagyló,
Mint a virágszirmok a földhöz,
az
Ígéretéhez.
&
Kék szem: sósvízbe merült bolygó,
Két szem-
Pár: egy kezdet s kezdete
Egymást nézi, egymás
Rétegeibe gyűrve,
Mint a kemény Föld
Gömbhéjszerkezete az olvadt
Kőzetlemezekkel –
Új hegyvonulat emelkedik;
Völgyfelszín reng;
Ez a vakság már az enyém.
Megjelent a Bárka 2015/6-os számában
