Fecske Csaba
Meggyötört tél
mennyi ideje már hogy nem vagy
hogy egy rút téli napon elhagy
tál lencséért megkapott Isten
már nem tudok rólad semmit sem
sírköved nyújtja rám a nyelvét
hát csoda-e mondd hogyha elvét
em a verset sunyi öröklét
bandzsít rám szavakat török szét
rajta halottak gyűlnek körém
túl a létezés kezdőkörén
nyolc esztendeje már hogy nem vagy
te hűtlen szívtelenül elhagy
tál és másodszor is megöltél
némán rogy rám a meggyötört tél
Külön
sose nézett rám úgy hogy az
különösen jólesett volna amitől
kitavaszodtam volna amiben
némi jelzésféle van öröm zsenge zöldje
de nem olyan sokat azért még én se
vártam el tőle semmi konkrétat csak
valami halvány sejtetést alig észrevehető
szemvillanást amiből gondolhattam volna
tán hogy azért más vagyok mint a többi
ha nem is különb de más ám hiába
reméltem efféle jelzést nem volt ilyen
vagy ha mégis hát nem vettem észre és ez
végeredményben épp olyan mintha
nem is lett volna van-e fölösleges érzés
az övé az volt-e észrevétlen megfejthetetlen
vagy az enyém ki tudja talán már nem is
érdemes ezen tűnődni a mi csírájában
elhalt történetünk eléltünk egymás mellett
külön-külön voltunk boldogtalanok
vagy éppen boldogok
Elpirult a nyár
a napból sárga nyál csorog
a fújtató macska hátaként
púposodó dombra
halkan csönd nyivákol
tapétaként tapad a tájra
a tekintet szürkehályog
a levegő
éppúgy nem látod mint magadat
a túlságos közelség miatt
harangszó vágja ketté
az unatkozó napot
szégyenkezve dülöngél az út
darázs duruzsol a lugasban
sunyi szél szellent
elpirul a nyár
s az ősz felé fordul
Őszi reggel
hangszilánkokkal
sebez a vekker
orvul tör rám a
zord őszi reggel
párás tükörben
nézem magamat
arcomra őszül
a borotvahab
enyém ez az arc
kérdezem csak úgy
mintha nem tudnám
tükröm csak hazudj
tömött bálákban
áll a köd fázom
a szürkeségben
alig is látszom
érezni szagát
már az avarnak
kutyák jönnek s az
avarba szarnak
A versek a Bárka 2015/2-es számában jelentek meg.
