Szabó T. Anna
Megfeszített
Németi Rudolfnak
Megfeszített
figyelem.
Halálverejték,
zihálás, üressé táguló pupilla.
Ez a perc
óra, nap, élet. Ez a semmi
minden.
Csak fókuszálni folyton.
Itt. Hogyan?
Menni a boltba. Emberek közé.
Úgy tenni, mintha. Jelentéstelen
beszélni. Enni. Gyertyát gyújtani este.
A forró viasz folyik az erekben,
rebbenő szemből lefele az arcon,
az ujjak rácsai közt kicsepeg.
Figyelem? Elég.
Idő? Elfolyik.
A lázas láva megdermed, kihűl.
Halálverejték.
Értünk. Mint a csonk.
Köszönet. Zene.
Tiszai Katalinnak a hetvenedikre
Beszélni nehéz. Bármit mondani.
A tettek ennél többet mondanak.
Szavak harangja tanul kongani,
harangzúgással kell kimondjalak.
Ünnepi bongás. Egy galambcsapat
surrog fel a gótikus bolt alól,
hussanva fel, fel, most a napba csap -
elég, elég, elnémul, aki szól.
Zene köszöntsön, időtlen zene,
Téged, ki köztünk táncolsz és forogsz,
mindennapjaink konok üteme,
ki csak adsz, adsz, és mindig adni fogsz.
Annyi éven át. A makacs derű.
A viszonzást nem kérő ölelés.
Látszólag könnyű, laza, egyszerű.
De visszaadni minden is kevés.
Hetven galamb kap égre, magasan
keringenek, és súlyuk sincs soha,
de szárnyuktól az égnek hangja van,
s az embernek a földön otthona.
Ne legyen nehéz. Emeljen tovább
a kezdetektől röptető erő.
Szárnyat kaptunk, a röptöd adtad át,
és nem fog rajtunk többet az idő.
Repül, suhog, bong, minden zeng, lobog,
harang, galamb: a létével emel,
ki köztünk táncol, suhog és dobog:
fel, fel, a szárnyas téren túlra, fel!
Család. Ünnep. Szárny. És harmónia.
A csend muzsikál. Emel. Rajta át.
A vers dalol csak – nem kell szólnia.
Érted te úgyis. Azt zengi: VIVÁT!
Megjelent a Bárka 2015/2-es számában.
