Szilágyi András

A mi birtokunk

Vajon a tavasz vagy az ősz a mi otthonunk?

A tavaszban gyötrelmes a gondolkodást elrejteni,

pedig igazán az a mi birtokunk, s mikor a felfénylő

rügyfakadás tagadja bennem a konkrét időt,

akkor emlékezem, ami ősszel a boldogok elől

elzárt hevület. Így válok egyre szegényebbé én is,

mint birtokomhoz képest lennem kellene.

Nem ébredünk kétszer ugyanabban a testben

ez a nő is olyan Mona-Lisa, későn veszed észre,

hogy elkezd követni, pedig volt nálam ecset, kész voltam átfesteni.

Ő mégis árulja, még az ívek tónusait is. Egyszerűen fájt rajtam,

azt gondoltam, majd levakarom, nem azonosulok vele,

de higított vérem sem adott neki felhatalmazást, ráadásul

a szeme is szúrt, hányszor, de hányszor éreztem testemen

vad felhőszakadást. El is kezdtem..., de nem, nem oldódott

krapplak és ibolya, száradtan voltak bezártak,

pedig én sohasem kíméltem magam, ha harapni kell,

de hiába uszítom bennem a kutyát a holdnak,

nem, nem, már nem festhetem.

A levakart szín

arcod levakart szín,

átszakított vászondarab,

ki tudja, mikor lesz alkalmasabb

a beléd hatoló tomboló ösztön,

az ilyet dörgő villámlás előz,

míg a tégelyéből kikevert festék

forró éjszakáján együtt száradunk,

megint a hazaérkezés, újra és újra

betakar, mi izgatott, elfelejtett Isten

vagy madár vagyok, aki eltitkolt színekbe

belevakul, de átfolyik rajta festett tengered.

Kiválasztanak

Kiválasztanak minket.

A görögök is azért beszélnek

annyit a színekről, mert

különbözni akarnak,

s ha ebben magukra találnak,

akkor, csak akkor boldogok.

Igen. Boldogok, de nem

lelki szegények, mert két

vagyis kék életük

és fehér haláluk múlik

rajta - együtt mindkettő káprázat.

Pont mint az életem...

Én csak akkor nyugszom meg,

ha a madár szeme lecsukódik,

ha a vadászok már alszanak,

s legvégül, amikor a turisták

szemével is látom, ezért kell sietnem.

Nézze csak, ott fenn a sziklán

kőszáli sas fészkel!

Egyelőre csak a zsákmányt akarja,

de nálam is gyorsan szárad a festék,

amivel nem várhatok tovább,

és ha nagyon veszélyes leszek,

pont, mint az életem.

Pont. Olyan.

Az ember szíve

Imre Mariann képzőművésznek

az ember szíve betonba varrt

szürkét-szürkére ölt

s egyre vékonyabb

szálakkal él

nem kötik már bomló szavak

csak egy szín az ismeretlenségbe

s bár selyemszárnya ölti ez a formát

az időfonala elvégeztetett

járdaszoborrá lett

hímzett oliandered

Megjelent a 2012/3-as Bárkában.