Hartay Csaba

Mélyre

Sötét táv. Csatornák átka. Alagutak.

Kiplakátolt álmok. Bolyongás éje.

A jó rosszra hajlik. A sekély mélyre.

Az utazás nem vált megérkezésre.

Aki átlépett, vár. Önmagára, ott.

Harmadik alakban nem lehet halott.

Az arc. A hang. A tett. A szó.

Leoltott félelem, szelíd útravaló.

Nem szakad. Folytonos vég.

Nincsenek évek, fiatal a rég.

A nap korom. Az óra hallgatag tó.

A másvilág nem másolható.

Szállj le a boldogságról

Most a depresszió. Ezer éve csak tűz kellett a jókedvhez.

Szeresd már ezt a telet, ne kelljen reklámozni a havat.

Emlékezz. Lakótelep, nyolcvanas évek. Hógolyók.

A merészebbek tégladarabot rejtettek bele. Véres hócsaták.

Ez nem depresszió. A nátha sem rák. Csupán tré a kedved.

És mire felsorolod, hogy minek kéne örülni, megunod.

A bölcsességre vársz? Kocsmázz inkább. Hallgass a pultnál.

Emberi sorsok helyett magánhiszti. Hogy mi lesz veled.

Őszintén, mi érdekel azon kívül, hogy elérd a boldogságot,

és azt is csak azért, mert azt olvastad, hogy el kell érni.

Szállj le a boldogságról. Ne nyüsztesd, mert örökre ledob.

És ne irkálj a boldogságról, mert nem vagy hozzá elég bölcs.

Hetvenéves lettem én

Ráírni valamit erre a hónapra.

A napok óta ugyanarra. Negyvenéves vagyok.

Ezt álmodtam. Utána azt, hogy hetven.

Ősszel kell ilyeneket álmodni, hogy öregszem.

Közben a kilencvenes évekről írom a prózát.

Párbeszédek, semmi cicoma. Káromkodós.

Ahogy beszéltünk, beszélünk. De hogy épp

Hetvenéves, én? Persze, megijedtem.

Hogy az Amazonas szélességű időfolyamba fúlva

csúnyán megöregedtem. S hogy ez mennyire

nem érdekel senkit, csupán engem foglalkoztat.

Egyedül vagyok ezzel a problémával.

Mint a múltkori betegség. Egymagam hemperegtem.

Illetve nem, sosem egyedül. A lázzal, a hidegveréssel.

Hetvenévesen meg az önsajnálattal. Hogy tegnap

még harmincöt. Ma meg bedupláztam. Időt nyertem.

Utószezon

Elhúzódó nyár.

Mint a vendég, aki elbúcsúzott,

de még áll az előszobában percekig.

Poshadt októberi hő.

Minden csupa alga.

Zöld, nyálkás víz folyik a csapból.

A napfény is lejárt.

Romlott hőséget próbál

ránk sózni az ősz.

Megint az utószezoné a főszerep.

Kezemben utolsó pohár az utolsó korttyal.

Hosszan ácsorgok a korai esteledésben

egy véget nem érő történetet hallgatva,

melynek se humora, se meglepetése,

csak a lankadó figyelmem,

mely garancia arra,

hogy ismét lemaradok a lényegről.

Megjelent a 2012/3-as Bárkában.