Nemes Z. Márió

A hercegprímás elsírja magát

Császári kemencében sütötték ki a szultán fejét,

legyen ropogós és európai. A keleti vonásokat azonban

a pörköléskör sem lehetett teljesen eltüntetni.

Mire kész lett, izmos kezek emelték ki a sütőből, nyelvek

csattogtak, mindenki szénfekete háremébe akart nyúlni.

A csonkból sugárzott a férfierő, és a legények megbabonázva

tülekedtek körülötte, miközben a menet a palota belső

termei felé indult, ahol a hercegprímás már tűkön ült.

Éhes a magyar, adjatok neki! - kiáltotta a titkos tanácsos,

hogy írmagja se maradjon az uralkodónak, aki oly elszántan

termett. Ezüst evőeszközökkel terítettek, az elfüggönyözött

fülkéből hárfa szólt, és ott volt még a hattyú is,

amit egy mesterséges tavon vezetett körbe két apród, akik

szerelmesek voltak, de két nap múlva megfojtják

egymást a hattyútollal beszórt madárházban.

A hercegprímás ránézett a fejre és egy csapásra

elolvadtak belső szervei. A nemesi főnek olyan illata

volt, mint egy kismadárnak, amibe belesütötték az

anyamadarat is. Ferenc saját anyjára gondolt és a vesszőzésekre.

Boldogan kezdett izzadni, mert nem hitte, hogy itt és most

talál rá a legkedvesebb barátra. Legszívesebben azonnal bele-

hatolt volna, hogy a koponyaüreget nyalja, ezt a férfi-mélyet,

mely Konstantinápoly ködével telten kínálja magát. Ferenc

még sohasem járt ott, de megérezte, hogy a szultán

mindig is a testvére volt, és most azért érkezett ropogós

díszben, mert a magyar férfiak annyira egyedül vannak.

Váratlan kaland

A kifejlett lárva bábbá vedlik, ebben a tokban alakul ki a nimfa.

A szárazföldre kúszva kacag, majd emlőivel durván átdöfi

az arra járó betyár gúnyáját, aki ezen a szeretetkarón csüngve

édesanyjának dalol. A nimfa esti órákban a méhébe tévedt

hangyafarkassal küzd. Csápja rövid, de vastag, izgatottan

próbál elhatolni a nimfa mélyébe, de a betyár bátor ostor-

csapásokkal kényszeríti térdre a fenevadat. A nimfa élvezi

a váratlan kalandot, bonyolult virágokat küld az anyátlan

fiúnak, aki egyre boldogabb, hogy méltó babára talált.

Hajnalban már közelednek a csendőrök, bunkóval hajtják

ki az állatokat a bokrokból, hiába sír a szárazföldi élet,

hogy teremni született. A nimfa utolsó csókját dobja

kedvesének, aztán felsebzi a testét, kiszívja belőle a madárdalt,

az üres hüvelyt pedig a halak oltalmára bízza. Felfrissülvén

a szárazra mászik, megkezdve rövid életét mint kisleány,

aki borjúkra vigyáz délelőtt, míg a csendőrök dúdolnak.

Fogyatkozás

Az építkezésen bronzkori Sárát találtak. Nem értették csimbókos haját,

nem tisztelték hosszú körmeit. A bíró szerint ez itt isten bűnös jószága,

akit már az ősök is a pincében tartottak, hogy ne fertőzze meg a gyerekeket.

Ha valami élővel dobjátok meg, látni fogjátok hatalmát. Az egyik munkás

erre hozzávágott Sárához egy kutyát, akit az évszázadokig alvó asszony

azonnal széttépett. A falusiak persze rögtön ujjongani és sikoltozni kezdtek.

Éhes a régi nő, hát adjatok neki! A szülők fülön fogták rosszcsontjaikat,

és beledobták őket a pihegő darálóba. Sárában nem volt harag, mert maga volt

az űr. A bronzkorban férjét ette meg először. Ez itt most egy fejlettebb kor,

de a lényeg ugyanaz, a nép fogyni akar, és ehhez nem is kell más, csak egy nő,

aki tudja a helyét. A bíró pirospozsgás arcát dörgöli Sára melléhez,

vigyél messzire anya, véget ért a parasztbarokk. A kocsmából és az iskolából

özönlenek az emberek, az óvónők megpróbálják fegyelmezni a csemetéket,

pedig mindegyikük elsőnek akar a mély vízbe ugrani. Nem kell félniük,

hiszen Sára bírja erővel, feneketlen kosárként áll az építkezés közepén.

Talán ezren is lemehettek már a torkán, mire a nap megtér a focipálya mögé.

Utolsónak egy öregasszony érkezik. „Amikor kislány voltam, én is meg akartam

enni a falut, de aztán férjhez mentem, és inkább hagytam meghalni őket",

mondja, aztán ő is nyugovóra tér Sárában. A bronzkori nő pedig elindul

az éjszakába, mert tudja, hogy valahol a közelben van egy másik község.

Megjelent a 2012/3-as Bárkában.