Pollágh Péter
Sugár
Elmúltam harminc,
nem tudom, mennyivel,
és a kamasz jön utánam,
mint levél-
gyufa: vékony, szálkás,
susogva beszél,
legyen mit megbánni.
Megint hanyatt, lustán lóg ki a láb,
fehér bőrben, az erkélyen, mint két
cukor, vagy, mondjuk úgy, sugár.
Ti meg indultok értünk, elveszett
fiúk, míg dúdolunk tetőitek felett,
s látjuk lent a régi világot,
Marlborót is szívunk, puha
csomagost. Hajnali háztetőkből,
tejtáblákból több mohó kockát
törünk, két pofára majszolunk,
míg a tejút bajuszt rajzol nekünk,
nagyon baba, felnőni kár,
és kár veszni látni lent
a volt boltokat: már más
a nevük, sérült rajtuk az üveg.
Nem hiszem, hogy nem hasad
tovább.
Nincs mit
Felneveltem sok csontomat,
s mint kétszárnyas szekrényt,
most roskadozva visznek.
Az ölelésére gondolok,
mert ilyen nap is van,
meg olyan fejem is,
amiben ilyenek járnak.
Isten ölelése egy kabát.
Lassan jöttem rá.
Lassan értem utol.
Tele van varrással. Egy vak talán
letapogatná, meghangosítaná.
De én nem járok utána,
egy ölelésen nincs mit ellenőrizni.
Ez a kabát édes.
És nem csöpög.
Vér van benne,
túl nagy szavak,
szócukrok nem férnek már
el a zsebében.
Fogasra tettem a kabátot,
most nem megyek vissza
bele egy darabig.
Még a fogas sem az enyém.
De a ruha megvár.
Mágiával megtelek.
Ma felveszek egy formát,
bármit is mondanak rá,
holnap egy másikat.
Mosok és elhagyok egy ruhát.
Megjelent a 2011/2-es Bárkában.
