Lárai Eszter
Egy anorexiás naplójából
(részletek)
Anolexia ne Róza,
ez a betegségem neve,
egészen jól hangzik,
egész jó, van benne l betű,
a végének meg értelme is van talán.
A doki rőt hajú, rőt szakállú,
kíváncsi szemű, nem jó képű. Kár.
Mondott még valamit,
hogy ez veszélyes,
halálos kimenetelű,
de kiskamaszként nagy az esélyem,
és meggyógyulhatok,
ha én is úgy akarom.
Meg a nevét is mondta,
talán Béla.
Ízlelgettem a szót,
az anolexiát.
Ízlett, nagyon ízlett,
legalább a név, az jó!
***
A kerek fejű doki,
aki totál kopasz,
se szakáll, se bajusz,
csak szemüveg az orrán,
megszabja, hogy meddig;
a harminc kilós határt.
Aztán infúzió.
Amúgy nem érdekli,
fel-le sétálhatok,
sejtig koplalhatok,
nem tanult még rólam,
rég az egyetemen,
beszélni se szeret,
közönyös bőrlaszti.
***
Mutogattak az orvosok.
Milyen édi! – mondták. Ő az első
anorexiásunk!
Ő intézetünk cégére!
Néztek óvatosan,
nem jöttek túl közel –
nehogy leharapjam
jól ápolt fülüket?
Nem érdekelt nagyon
a sok fehér köpenyes,
az se, amit össze-
vissza hadováltak,
csak azt nem értettem,
hogy lettem én cégér.
***
Azt mondták, ha harminc kiló alá fogyok,
jön az infúzió,
és akkor le leszek kötözve,
nem mászkálhatok az udvaron,
fel-le a folyosón. Mondtam, jó.
Mérés előtt megittam két liter vizet,
köpenyem mindkét zsebét
teletömtem sóval,
és megvolt a harminc kiló.
Őket is csak ez érdekelte,
hány kiló, meg engem is.
Csak a csontjaim kopogtak
egyre hangosabban, mikor elcsúsztam,
és legurultam a lépcsőn.
***
Auschwitzi reklámbébinek
csúfol a többi beteg.
Nem bánom,
de egy kis háj
még mindig van
a hasamon.
***
Hogyan fogyjak tovább
úgy, hogy meg ne haljak,
hogy életben maradjak,
mégis tovább fogyjak.
Hiába van minden,
még ha meg is halok,
a csontok megmaradnak,
kábé nyolc kilónyi,
ez alá nem lehet,
nem lehet aláhatolni,
nem lehet az nulla,
nem juthatok soha
be az origóba.
Megjelent a Bárka 2023/6-os számában.
