Gál János
Már megint a pokolban
Le kell menni a pokolba: – Dantéval volt sorsa goromba, – mikor lent járt, elhagyta a tollát, – s ha valaki egyszer a poklon egyirányba hatolt át, – visszafele nem mehet, – odafent meg nem tudja összefirkálni a mennyeket.
Megyünk a megszokott úton, Vergilius vezet, – kettősünknek a pokol tornáca nyit teret. – Kicsit máshogy festett, mint olvastam a Divina Comediába, – beléptem egy számítógéppel csurig töltött irodába, – mindegyik előtt egy-egy elnyűtt bűnös, – izzadnak, mert a pokol nem túl hűvös, – de mintha más bajuk is lenne, kérdem tőlük, mit fájlalnak. – Mondják: „Ki ide kerül, szenvedés a szövegfájl annak. Amíg éltünk, aktualizáltunk, írtunk instaverset, – azért kapjuk ezt a vesztet: – szakadatlan gyártanunk kell a szalagcímet Opitz Barbi melléről, – lehordják, kirúgják és újra felveszik, aki mellélő. – Fizetést csak SZÉP-kártyán kapunk keveset, – Glóbus sóletre se eleget, – nem költhetjük máshol, csak a Sparba’, – ott meg minden rohadt drága.”
Megyünk lejjebb, nincs party nagy, – itt csak Szőcs Géza ül, meg Parti Nagy, – s néhányan, akiket olvasó sose hallott éltében, – ülnek a Parlament kupolatermében. – Csendben kellett maradni, Vergiliust hallgattam fülelve: – „Ezek mind halmoztak sikert sikerre, – kötetek százszám, pedig senki se kérte, – nagy kupac díjat kaptak érte, – torkosságukért vég nélkül kell nézni ezeknek, – hogy mások kapnak Kossuth-díjat helyettek.”
Lejjebb megint, az ember errefelé sem fázik, – egy tévéstúdióban tűnik fel Babits, Eszterházy, – Krasznahorkai, előadást tart, hallgatja pár unott ember. – Egyik éppen szüneten van, megkérdem, mi a büntetés ebben. – „Mi mértéktelenül voltunk intellektuálisok, – úgy írtunk, hogy ember ne értse sok, – ezért most mindig prezentálunk, de olyanról, amit nem ismerünk, – hülyékből van a publikum, s mert mi se tudunk semmit, megalázón legyint nekünk.
A konstans kénes-mocskos szag, – lefelé lett még rosszabb, – kérdem vezetőmet, miből fakad. – „E völgyben a lapos humorúak kaparják a falat, – amiért azt hazudták, jók lesznek, és hogy nekik egy humorfesztivál kész ünnep, – örökké egy Gyulai Irodalmi Humorfesztiválra készülnek. – Kiállnak, felsülnek, a közönség őket megdobálja, – amit érzel, a rohadt paradicsom szagának árja.”
Na, az ötödik emeleten volt szinte mindenki, – gombostűként nem jutottam volna innen ki. – „Ezek az ígérgetők, kb. minden író, – hazudnak mindig, hogy kész lesz akkorra, úgy, meg így, ó, – ezért nekik kínhelyük ezen étterem, – ahol végtelen várakozás terem. – Mint fenti életükben, (mivelhogy írók) folyton éheznek, – a rendelt ételek soha meg nem érkeznek.” „Látom, imaként mormolnak valamit, – a pokol fenekén nincs tiltva a hit?” – „A Határidőhöz imádkoznak öntudatlan, az a legjobb Múzsa, – reménykednek, hátha nem hagyja őket e szenvedéses gúzsban.”
Leérkezünk a Luciferhez a fagyasztóba, – ujjammal számolgatok, ha le nem fagyott volna: – „Akárhogy is, Mester, ez csak a hatodik!” – „Sok a bűnös, kevés a hely, a pokol se gyarapodik. – Viszont, ha csak a hatodik is, neked, barátom, sajnos az utolsó. – Háromfejű Lucifer szája koporsód, – mivel minden bugyor bűnében osztozol. – „De hát arra van a menny, a tollat viszem, azt ígérted, felhozol!” – „Arra plafon van, író oda nem jut.” – „Danténak azért mégis volt egy lyuk!” – „Ó, hát ő nem számít költőnek, azt az egész dögunalmat nem vettük figyelembe – menjen csak nyugodtan a mennybe!”
Költő-Író Imre ódája
Írt egy ódát Költő Imre,
rag volt annak minden ríme.
Írt is bizony olyan verset,
hogy az csakis neki tetszett.
Imre mikor reánézett,
szívére ült az igézet,
s Imre mikor elolvasta,
érzi lába közt, hogy vastag.
Szól örömmel Imre szava:
„Nem szerettek a nők soha;
Aphrodité, szánd meg szolgád,
add nőül hozzám az ódát!”
Aphrodité fenn az égben
hallja ezt nagy keservében:
„Mit csináljak, Imre, véled?
Mért ilyen rossz az ízlésed?
Legyen, ahogy te kívánod,
legyen lány a tákolmányod.
Hátha többet nem fogsz írni,
s nem hallak majd többet sírni.”
Leány lett a versből másnap,
arca volt annak a bánat,
verslába lett sánta boka,
ragríme meg szőrös toka.
Egymásra néz vers és ember,
mindkettőnek könnye tenger;
Imrének a nagy örömtől,
a lánynak a gyötrelemtől.
„Isteneknek mit vétettem,
hogy ilyen rusnya lány lettem!
Ódának se lehettem szép,
alkotómat hadd üssem szét!”
„Én csináltam tested-lelked,
azért, hogy legyek szerelmed.
Háljunk együtt, az lesz jó ám,
csak ne üsd a fejem, rózsám!”
El is futott, el az óda,
Imrét gyorsan le is hagyta,
Köztük hossza lett az útnak,
mert a költők lassan futnak.
„Hallom, Imre, csaholásod,
kergessed csak az anyádot!
Azzá válok, ami vagyok,
trágyadombként elhervadok.”
Elérte Imre az ódát,
szánta is annak a sorsát:
„Magamévá teszlek téged,
ha te trágya, én a féreg.”
Megjelent a Bárka 2023/5-ös számában.
