Oláh András
Mulasztásaink
Sokáig fogalmam sem volt róla, ki az apám. Anyu sose beszélt róla. Igaz, engem is csak nemrég kezdett érdekelni, de ha anyut kérdeztem, lerázott. Gyűlölte az apámat.
Valami buliban jöttek össze. Ezt már a nagyanyám mesélte. Persze ő se szerette aput. „Annak a mocsoknak csak addig kellett, míg felcsinálta anyádat!” De legalább igazságos volt: anyut is lehülyézte, amiért meggondolatlanul odaadta magát. „Egy kiadós atyai pofon kellett volna neki, ami még időben észre térítette volna.” Ezt mondta nagyanyám. De nagyapám, akire a pofon kiosztása lett volna kimérve, fiatalon meghalt. Egy építőipari cégnél dolgozott Pesten. Hétvégeken járt haza. Állandó rohanás volt az élete. Ez vezetett a halálához is. Baleset történt. Késve ért ki a pályaudvarra, a vonat már elindult, ő pedig futott, hogy felkapaszkodjon, mert aznap ez volt az utolsó járat. A lépcsőre föllépve megcsúszott…
Szerettem a nagyanyámhoz járni. Kiültünk a diófa alá, amit még a dédapám ültetett anyu születésekor. Mert akkor az volt a szokás, hogy fát ültetnek az unoka tiszteletére. Szóval ücsörögtünk a fa alatt. Nagyanyám mindig kihozott néhány gombolyag fonalat. Pulóvereket kötött. Nekem is csinált. Ha kinőttem vagy elrongyolódott, rendre készített újat. Most is kaptam tőle egyet. Persze a suliban nem merem felvenni, mert kicsúfolnának miatta. De otthon azt használom. Nagyon szeretem.
Nagyanyám nyomorban nőtt fel, de boldog nyomorban. Persze te nem tudhatod, mi a nyomor… A gyermekkorát egy tanyán töltötte. Onnan járt be az iskolába. Gyalog. Mezítláb. Délelőtt iskola, délután munka a tanya körül. Este petróleumlámpa mellett beszélgetett a család. Közben kukoricát morzsoltak, babot fosztottak vagy szalmát fontak.
A lámpát most is őrzi. Nem tudna megválni tőle. Pedig neki már be van vezetve az áram. Tévéje is van, de alig nézi. Azt mondja, nem bírja a sok zagyvaságot.
Anyu mindig bekapcsolta a tévét, hogy csendben legyek, s ne zavarjam. A vége az lett, hogy már nem is tudtunk beszélni egymással. Nem volt mit mondanunk.
Anyuval más baj is volt. Folyton pasizott, de egy fickó se maradt sokáig mellette. Mindre megpróbált rátelepedni. Ezért menekültek tőle. A legutolsó, Tamás, ez bírta legtovább. Még olyan is előfordult, hogy ajándékot vett nekem. Ennek ellenére nem szerettem. Egyszer megpróbált bizalmaskodni velem. Azt mondta, már nagylány vagyok. Amikor simogatni kezdett, nagyon megijedtem. De aztán észrevettem, hogy szinte remeg. Még meg is sajnáltam. Szerencsére nem annyira, hogy engedjek neki… Megkérdeztem tőle: „Te pedofil vagy?” Most se tudom, hogy bukott ki a számon. De telitalálatnak bizonyult. Rögtön elengedett. Lángvörös arccal szabadkozott, hogy egy kicsit többet ivott a kelleténél. Meg hogy anyunak el ne mondjam.
Nem is mondtam, mert úgyse hitte volna el. Rám fogta volna, hogy én kezdtem ki vele.
Pár nap múlva Tamás elköltözött. Egy este, mikor hazaértem, anyu a konyhában dühöngött. „Ez a mocsok is itt hagyott!” – ezt hajtogatta. Oda akartam menni, hogy megöleljem, de elhajtott. „Miattad van minden! Egyik sem akarja a más kölykét nevelni!” Ezt kiabálta. És szinte őrjöngve-ordítva bőgött.
Mindig ez van. Már nem tudom sajnálni.
Őt se érdekli, mi van velem.
A múltkor viszont kiakadt. Lógtam pár napot a suliból. Szereztem orvosi igazolást is. Nem is lett volna baj, de Kati néni – az osztályfőnök – rátelefonált anyura, érdeklődött felőlem és gyógyulást kívánt. Na, akkor elővett, elkezdett pofozni, tépte a hajamat. Lehordott mindenféle koszos kis kurvának. Mert szerinte csak lotyók lófrálnak az állomás előtti téren. Ott töltöttem ugyanis a napot. Haza nem mehettem. Mióta Tamás elköltözött, anyu éjszakai műszakban dolgozik, így napközben otthon van.
Mostanában írogatni szoktam… Verseket. Most mit mosolyogsz? Nem hiszed? Az egyik tanáromnak meg is mutattam. Talán nem kellett volna, mert beszámolt róla az osztályfőnökömnek, az meg rögtön pszichológushoz akart küldeni. Szerencsére anyut nem különösebben érdekelte a dolog. Behívatták ugyan a suliba, de utána azt mondta, hogy ezek a hülye tanárok mindennek olyan nagy feneket kerítenek. Meg hogy találjak magamnak hasznosabb elfoglaltságot. És ne kössek mindent az osztályfőnök orrára. Nem ér rá mindennap az iskolába rohangálni a marhaságaim miatt…
Hallottam, amikor az osztályfőnök azt mondta anyunak, hogy a verseim segélykiáltások. Hogy az ilyenekre oda kell figyelni. De anyu nem szereti a verseket.
Sose voltam jó tanuló. A versekért viszont bolondulok. Nem tudom megmagyarázni, miért.
Emlékszem, alsóban még szavalóversenyt is nyertem a Mamával. A zsűri azt mondta, hogy ilyen átéléssel, pátosz nélküli tisztasággal még sosem hallották gyerekszájból. Mert ezt csak felnőtt értheti, csak felnőtt élheti át.
Nemrég az egyik osztálytársam megtalálta egy szerelmes versemet. Biztosan kiesett a füzetemből pakolás közben. Szünet végén arra léptem be a terembe, hogy hangosan olvassa. Az osztály meg röhögött. El akartam venni tőle, de nem adta ide. A végén teljesen összegyűrődött, el is szakadt. A többiek persze rögtön elkezdtek gúnyolódni, hogy biztosan a Lónyaiba vagyok szerelmes. Hogy neki írtam… Egyébként tényleg neki írtam…
A matektanár persze csak azt látta, hogy nagy kiabálás van, meg hogy tépjük egymást a Jocival. Mind a ketten intőt kaptunk.
Béla bácsi viszont alighanem innen tudhatta meg, hogy írogatok. Egy szünetben, amikor a folyosói átjárónál beleütköztem, rákérdezett. „Te vagy az a lány a nyolcadikból, aki verseket ír?” Felajánlotta, hogy ha nem titkosak, szívesen elolvassa őket. Na, ebből lett a balhé. Meg a pszichológus. Tudod, amit az előbb már meséltem.
Az a baj, hogy jár az osztályunkba pár lány, akik nem csípnek engem… Szeptemberben költöztünk a városba. Gondolom, sejted, hogy nyolcadikosként egy összeszokott csapatba becsöppenni nem egyszerű dolog. Az elején még viszonylag jól fogadtak. Igaz, mellém ülni senki nem akart, de legalább szóba álltak velem. Persze az rögtön látszott, hogy ez egy elit osztály. Mindenkinek olyan szerkója volt, amiről én nem is álmodhattam. A csajok egyébről sem tudtak beszélni, hogy ki, hol és mit vásárolt, vagy éppen milyen cuccot szemelt ki magának, milyen buliba hívták, melyik a legizgatóbb parfüm, meg ilyenek. A hétfők pedig azzal kezdődtek, hogy beszámoltak, ki hol töltötte a hétvégét. Te, ezek feszt mentek valahová… Egyszer tőlem is megkérdezték, hol jártam. Mondtam, hogy Nyírkátán, a nagyanyámnál. Hümmögtek. Volt, aki el is húzta a száját. Onnantól kezdve nem kérdezték…
A helyzet akkor mérgesedett el, amikor egy iskolai táncprodukcióhoz a két nyolcadikból szedték össze a résztvevőket, és a tanárok engem valami okból a párhuzamos osztályba járó menő sráccal állítottak párba. Ha láttad volna azt az irigységet! Főleg, hogy a próba szünetében Zoli ott maradt mellettem, és beszélgetni kezdett velem. Pedig tényleg nem volt köztünk semmi. Csak ez egy normális fiú, aki odafigyel a másikra.
Na, onnantól kezdve folyton kaptam a zrikálást, a csúfolódó megjegyzéseket. De ezen még túltettem volna magam. Ilyen a régi iskolámban is előfordult.
Ám a múltkor nagyon utálatos dolog történt. A fészbukon rám írt egy srác. Azt írta, hogy a Bolyaiba jár, s hogy látta a táncbemutatónkat. A gálán ők is felléptek. Azt írta, már ott megtetszettem neki. S hogy szeretne velem járni.
Tényleg volt a Bolyaisok között egy szimpatikus fiú, aki még a hajamból kiesett szalagot is utánam hozta.
Leleveleztük, hogy másnap délután találkozunk a főtéren, a szobor előtti padnál.
Majdnem elkéstem. Nagyon kellett sietnem, mert a suliból előbb hazarohantam, hogy átöltözhessek. Próbáltam valami normális cuccot magamra szedni. Anyu sminkkészletét viszont csak nehezen tudtam észrevétlenül kilopni.
Nagyon izgultam. De a szobornál nem várt senki. Egy darabig üldögéltem a padon, aztán egyre kínosabbnak éreztem a helyzetet. Főleg, mert megláttam, hogy a park túloldalán, a fagyizó teraszán ott csacsog néhány osztálytársam. Úgy tettem, mint aki észre sem veszi őket, és diszkréten elhúztam a csíkot.
Alig értem haza, amikor jött a mentegetőző üzenet a sráctól, hogy szülei váratlan programot szerveztek, el kellett utazniuk. De ha meg tudok bocsátani, akkor másnap találkozhatnánk ugyanott, ugyanabban az időpontban, és megemlítette, hogy a kirándulásukról hozott is nekem valamit engesztelésül.
Másnap a megbeszélt időpontban ott voltam a parkban. A srác megint sehol. De az osztálytársaim ismét ott fagylaltoztak. És nagyokat röhögtek. Rajtam.
És akkor már a fészbukon is fenn volt az előző napi kép, ahogy ücsörgök a padon. Alatta pedig a szöveg: „Melinda a nem létező lovagra vár”. És persze a kommentek. Kíméletlen, gunyoros, gyilkos szavak. Én pedig megalázva, nevetségessé téve. Kiderült, hogy azt a fészbukprofilt ők hozták létre, ők írtak a srác nevében, hogy szórakozhassanak rajtam.
Azon az estén vágtam fel az ereimet. Olvastam valahol, hogy az a legkönnyebb, legfájdalom-mentesebb, ha valaki beül egy kád meleg vízbe, és úgy metszi el az ütőeret. Akkor nem érez semmit.
De én éreztem. Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mi volt ez az érzés. Ne fizikai fájdalomra gondolj. Tényleg nem fájt. Csak a lelkemben éreztem valami furcsa, megmagyarázhatatlan dolgot. Olyasmit, mintha valamit elmulasztottam volna. És akkor jutott eszembe az a pillanat, amikor pár héttel ezelőtt nagyanyámat kikísértem a buszmegállóhoz. Épp búcsúzkodtunk, s egyszer csak láttam, hogy az öreglány teljesen ledermed. Kapaszkodott a kezembe erősen, és szinte elfulladva mondta: „Az ott az apád!” Mire feleszméltem, a férfi, akire nagyanyám rámutatott, beszállt a kocsijába és elhajtott.
Persze most az gondolhatod, hülye vagyok. De engem ez az emlék mentett meg. Az apám. Akit akkor az egyszer láttam. Miatta másztam ki a kádból, tekertem a csuklómat körbe egy törülközővel, és csöngettem be a szomszédba. Találkozni akarok vele.
Megjelent a Bárka 2020/6-os számában.
